A színfalak mögött

     Színház az egész világ, mondhatnánk, és ez különösen igaz a média világára. Mi vagyunk a közönség, a riportalanyok színészek, minden(ki) más csak díszlet. Minél véresebb a díszlet, annál jobb az előadás és jobban fogynak a jegyek („If it bleeds, it leads”). Bennem ezt a benyomást keltette az Elkendőzött valóság. Korábban is voltak persze fenntartásaim a média pártatlanságát és őszinteségét illetően, de a könyv elolvasása után tudatosult csak bennem, hogy mennyire manipulatív is valójában.

      Joris Luyendijk holland tudósító 5 évet töltött a Közel-Kelet különböző országaiban, hogy az ottani történésekről tájékoztassa a nagyvilágot. Ezalatt az idő alatt ő is részese volt annak a torz képnek a fenntartásában, amelyet a média a Közel-Keletről alkotott. Közben lépten-nyomon olyan történetekkel találkozott, melyek nem illettek ebbe a képbe, így ezekről nem írhatott az újságokban, vagy ha mégis, akkor csak azok háttérrovatában. Könyvében ezeket a történeteket gyűjtötte össze.

     Talán nem én vagyok az egyetlen, aki naivan úgy gondolta, hogy a tudósítók első kézből, saját tapasztalataik alapján adnak hírt az eseményekről. De ezt az elképzelést a könyv már az elején megcáfolta, és kiderült, hogy a „tudósítók” igazából nem is tudósítanak, hanem általában egy hotelszobában ülve a hírügynökségek híreiből rakosgatják össze saját híreiket. Az, hogy a hírügynökségek egyáltalán mit tekintenek hírértékűnek, már eleve kiragad egy kis szeletet a valóságból, ami még további szűrökön megy keresztül, mire hír lesz belőle. Mi pedig, akikhez ezek a hírek eljutnak, elhisszük, hogy ez a kis szelet minden, ami a világban történik.

      A legmeghökkentőbb számomra a tévés hírközlés bemutatása volt. Ami az esti híradóban egy spontán felvételnek tűnik, az a valóságban egy előre gondosan megtervezett jelenet. Romok alá dugdosott gyerekruhák, parancsszóra síró édesanyák és begyakorolt szöveget felmondó riportalanyok, csak hogy néhányat kiemeljek a tévések eszköztárából. Ha pár ember az utcán autókat gyújtogat és erről felvétel is készül, az biztos benne lesz a hírekben, mondván „X országban forradalom van”. Azt azonban senki nem látja, hogy körülöttük nincs egy lélek sem az utcán. Egy rendkívüli történés kiragadásával máris elhitethetik velünk, hogy ott ez a normális, főleg ha az ellenkezőjéről sehol sincs hír. Márpedig általában nincs, az unalmas hétköznapokból nem lehet híreket csinálni.

      Volt olyan része is a könyvnek, amely alátámasztotta korábbi véleményemet, például az izraeli-palesztin konfliktus kapcsán. Eddig is úgy gondoltam, hogy a médiában nagyon egyoldalúan jelenik meg a konfliktus és a szerepek kiosztásánál általában Izrael kapja az áldozatét. Izrael ugyanis rájött, hogy ez egy új típusú háború, melyet a médián keresztül vívnak és ennek megfelelően mindent meg is tesz az áldozatszerep megtartásáért és a nyugati közvélemény megnyeréséért. (A „They are killing innocent Jews!” mondat minden más érvet lesöpör az asztalról.) Itt jön be a képbe a szóhasználat fontossága is, ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy a hírekben terroristákról vagy szabadságharcosokról, megszállásról vagy felszabadításról, arabokról vagy muszlimokról, zsidókról vagy izraeliekről van-e szó.

      Összességében nagyon élveztem a könyvet, sok dologra rávilágított, amiken magamtól nem gondolkodtam volna. Ettől kezdve egészen más szemmel tekintek a médiára és az egész Közel-Keletre.