Egy tudósító, aki arról ír, amiről nem (alig) tudósított, egy könyv, ami a valóság nem látható részére derítene fényt. Joris Luyendijk a Közel-Keletet, minden sajtótermék külpolitikai rovatának egyik legnagyobb figyelemmel kísért területét mutatja be úgy, hogy az is látszódjon, amit általában balladai homály fed. Az Elkendőzött valóság rámutat: az igazság egynél több-oldalúsága nehezen mutatható be egy olyan médiapiacon, ahol a hír = szabályt erősítő kivétel. Azok a hírek, amelyek nem illeszkednek abba a képbe, amelyet a média már kialakított az emberek körében maximum a háttéranyagok között kaphatnak nyilvánosságot. A szabályt erősítő kivételek sora, vagyis a hírek azt a hamis látszatot kelthetik az olvasóban, hogy megismeri a térséget, amikor arról nem olvashat, hogy a hír hazájában diktatúra van. A szerző szerint a check & double check rendszere miatt az általa tapasztaltaknak kis hányadát tudta csak elmondani. Az olvasók ráadásul meg sem érthetik az "arab világot", csak torzítások árán, mint pl. az "arab világ" szóösszetételen keresztül.A hírek kiválasztásában a döntő szerepe a globális hírügynökségnek van, a tudósító általában ezekre tud építeni, nincs beágyazódva a helyi társadalomba. Bár Luyendijk jól beszél arabul és élt is már Kairóban, a cikkeihez égetően fontos helyi hangokat nehezen tudja névvel megszólaltatni, az egyszerű ember fél egy diktatúrában megnyilatkozni. Közvélemény kutatások hiányában pedig aligha mérheti fel az átlag egyiptomi véleményét. A hír-helyzet azért ennyire nem tragikus, minden nyugati újságíró szerencséjére ezért léteznek az ún. donor darlingok, akik nyugati stílusú problémákat vetnek fel egy olyan országban, ahol az "emberi jogok" értelmezhetetlen szóösszetétel. Hosszasan tárgyalja a könyv a diktatúra természetét (ez a rész nem tartalmazhatott sok újdonságot egy posztkommunista országból érkező olvasónak), kiemelve, hogy ez miként akadályozta munkájában.
A könyvben két dolog gondolkodtatott el igazán: az első a donor darlingok esete. Sokat olvasok német sajtót, ezért mindig szemet szúrt, hogy több esetben is ugyanazt, ugyanazokat, vagy az ő körükből származó egyént szólaltattak meg, ha Magyarországról volt szó. A holland újságíró itt alaposan helyrerázta bennem a képet: hazánk a periférián túl helyezkedik el valahol Jordánia és Nicaragua között. A megkérdezett kedvenc riportalany feladata pedig nem sokkal több annál, mint hogy megpróbálja elhitetni az olvasókkal, hogy hazájában is vannak emberek (netán többségben vannak), akik a "nyugati utat" követnék.
A palesztin-izraeli konfliktus tárgyalásánál - gyakorlatilag a könyv második felében - végig azon gondolkoztam, hogy egy klasszikus háborúban az győzött, aki több ideig lőhetett a másikra. Aki erős volt, és megverte a gyengébbiket. Azt, hogy ebben a konfliktusban senki nem győzhet a régi, győztes mindent visz alapon, legkésőbb 1967-re világos kellett, hogy legyen mindkét félnek. Izrael persze aduásszal indult az új típusú szembenállásban, melynek a "Ki a legnagyobb áldozat?" nevet adhatták volna. Egy jól kommunikált áldozat-lét ugyanis egy kövér casus bellivel gyarapítja az adott oldal arzenálját. Luyendijk le is akarja írni, hogy „PR fogalmakkal a holokauszt Izraelnek aranyat ér", de aztán meggondolja magát. Ebben a háborúskodásban a halottak egy célt szolgálnak: az adott oldal el tudja mondani, hogy a másik zsigeri gyűlölete miatt nem lehet béke, és ezért megfelelő ellenlépéseket kell tennie. Magamban az egészet egy tv-reality showjához hasonlítottam, ahol az nyer, akire a szavazóközönség nagyobbik része küldi az sms-t. A szavazóközönség az USA és az európai nyugat lakossága, akik véleményükkel irányítani tudják a valódi döntéshozókat, pl. az USA kormányát - akik az ENSZ-határozatok sokaságát vétózták már meg. A zsidó állam azzal a hatalmas előnnyel indul, hogy nyugati típusú demokrácia, és mint ilyen sokkal közelebb áll az átlag európai/észak-amerikai olvasóhoz, mint az általában diktatórikus eszközökkel irányított arab államok. Izrael felismeri, hogy a közvéleményben kell megnyerni a csatát, míg a palesztinok azt hiszik, megnyerhetik a játékot azzal, hogy folyton rámutatnak a reality producerénél (ENSZ), hogy a feltételek nem egyenlőek, Izrael megsértette a játékszabályokat (megszállás). Persze, hiszen náluk a legitimitás alapja legkevésbé sem a demokratikus választás... A megszállás pedig nem hír, hanem egy állapot. A terrorista felrobban: vér, emberi testrészek, halottak - hatásos kép. Már ment is az sms. Az állandó megaláztatás, az apartheid jellegű létet egy nyugati nem tudja elképzelni, mint ahogy azt sem, hogy nincs olyan felsőbb szerv, ahová nyugodtan fordulhatna jogorvoslattal. De vajon folytatódna-e a reality, ha nem közvetítené senki? A háború a médián keresztül, vagy a médiáért zajlik? Mi, hírfogyasztók valóban csak figyeljük az eseményeket, vagy alakítjuk is?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése