Milyen világ is a Közel-Kelet?
Korrupt, ahol pár kötegnyi ropogós bankjeggyel mindenki
megvesztegethető? Ahol öngyilkos merénylők robbantásai tartják
állandó félelelmben a lakosságot és mégis mártírként a
mennybe kerülnek? Vagy talán ugyanolyan, mint a miénk: szeretnek
nevetni és megnevettetni, tele vannak érzelemmel és csupán a
média tár elénk egy torz képet róluk? Joris Luyendijk holland
tudósító hasonló témákat feszegetve próbálja közelebb hozni
hozzánk a nyugati szemszögből messzinek vélt 'Keletet'.
Képzeljünk magunk elé egy piramist:
a csúcsán egy diktátorral. Hatalmas szakadék-alatta a többiek.
Az információk az ő kezében összpontosulnak- kiadni aligha fog
valamit is, ami kijön, az sem igaz. A 'nagyhal', a hírügynökség
kiközvetíti a hírnek mondott információt a kicsik felé-
mindenki ugyanabból a forrásból dolgozik.
Képzeljünk el egy
olyan világot, ahol a rendszer nem csupán korrupt, de ahogy Joris
fogalmaz 'egy egész rendszert építenek a korrupcióból'. És a
félelemből. Félelem az államtól, a titkosszolgálattól, a
rendőrségtől, a saját gondolataidtól. Nem tudhatod, hogy ki
kicsoda, az-e, akinek mondja magát. Képzeljünk el egy olyan
világot, ahol mindenki tudja mit mondhat ki és mit írhat le.
Minden állami felügyelet alatt áll. Képzeljünk el egy régi
orosz drámát, amolyan 'felszín alatti lappangással'. Senki nem
mondhat ki semmit, de érezzük a feszültséget végig. Mindenki
játssza saját szerepét, abból kibújni- elképzelhetetlen. Egy
előre megírt forgatókönyv alapján mozognak a résztvevők.
Képzeljünk el egy világot, ahol a látszat és a valóság nem
ugyanaz. Mondhatni az egész egy nagy hazugság. Képzeljünk el egy
világot, ahol pénzzel bármit meg lehet oldani. Vagy mondjam inkább
úgy, hogy csak pénzzel tudsz valamit is megoldani. Ahol a
'csencsi-bencsi' mindennapos, ahol földalatti kapcsolatok nélkül
nem mész semmire.
Ennek nagy részét persze már mind
hallottam, de ami ledöbbentő: itt tényleg MINDEN így működik.
Mélységig menően minden ilyen szürke...
De itt is élnek emberek, ugyanolyanok,
mint mi. Szeretnek nevetni és nevettetni, tele vannak érzelemmel.
És mégis: miért torz ennyire a kép, ami róluk él bennünk? Mi
ferdített el ennyire mindent?
A helyszínről jelentkező tudósító
sem kap úgymond 'szabad kezet' az ügyben, ő is csak a helyi
hírügynökség által kiadott 'hírből' dolgozik. Ez eleve torz,
nem is kicsit. Aztán ott van az is, hogy a luxushotelből jelentkező
újságíró a poros szegénynegyedekben élő 'utca emberéről' ír.
Ez is felvet némi hiteltelenséget. Azt se felejtsük el, hogy hír
csak az lehet, ami eltér a mindennapostól. Az, hogy öt öngyilkos
merénylő felrobbantott egy fél utcát, az újdonság erejével
hat. De az nem, hogy ezek az emberek hosszú évek, generációk óta
élnek elnyomás alatt, egy diktatúrában. Ez mindennapi, ez nem
hír. És mi ezt mégsem tudjuk. És el sem tudjuk képzelni, hogy
egy ilyen embernek milyen lehet az élete, a mindennapjai;
helybéliként vagy akár tudósítóként mit érezhetnek .
Először
persze tenni akarnak valamit, ki akarnak törni. De aztán kezdenek
csillapodni. Kezdik elviselni a tehetetlenséget. És ami számomra
az egyik legmegrázóbb volt: megszokják, elviselik, beleég a
mindennapjaikba a félelem, a készenlét, az éberség.
A legnagyobb manipulátor pedig nem
más, mint a média. Nem kell több, mint egy szál kamera. 'Minden a közvélemény-formálással kezdődik'. Ez igaz. De nem mindegy, hogy mi jut el a kedves
publikumhoz. Előre megrendezett tudósítások, ahol még a
kétségbeesett anyuka jajkiáltása sem őszinte. Ez az, ami engem
leginkább sokkolt. Hogy a média mennyire manipulatív. És hogy mi
mennyire manipulálhatóak vagyunk. És persze az USA sokkal
könnyebben fogja megnyerni a közvélemény tetszését, mint egy
'keleti terrorista ország'.
Minél nyugatabbra van egy ország,
annál inkább szimpatizálunk vele és annál inkább hiszünk neki?
Annál több jogot adunk a kezébe, hogy hazudjon nekünk?
A demokrácia-mentő beavatkozások
után mindenesetre érdemes elgondolkodni, hogy ki is csinálja és
folytatja a diktatúrát és hogy ki korrupt és mennyire.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése