Szíria jövője

Kinek a kezében van Szíria jövője?

A 2011-ben kezdődő szíriai megmozdulások mára polgárháborús helyzetet idéztek elő a közel-keleti országban. A felkelő csapatok és a kormányerők közül egyik sem tudott felülkerekedni a másikon. Ez a megállapítás egyaránt érvényes az ENSZ Biztonsági Tanácsára is. Így viszont kérdéses, hogy ki fogja megoldani a Szíriában kialakult válságos helyzetet.

A szír válság még 2011 áprilisában kezdődött el, azóta számtalan kormányellenes tüntetés zajlott le az országban. Basszar al-Asszad a tüntetések miatt kezdetben reformokat ígért, azonban ezek az ígéretek nem voltak elegendőek  a helyzet pacifikálására. A felkelés folytán megalakult a Szíriai Nemzeti Tanács (SNC), amely az ellenzéki erők álláspontját támogató és közvetítő szervezetté nőtte ki magát.

Az SNC, mivel egységesen az Asszad ellenes erőket próbálja képviselni, egyaránt megtalálhatóak sorai között a radikális erők és a mérsékelt átmenetet támogatók is. Ez előnyös lefedettségnek számíthat a szíriai társadalomban, azonban éppen ezért a nyugat álláspontja nem egységes a szervezettel kapcsolatban. Legutóbb augusztusban a francia elnökkel, Francois Hollande-el, folytatott tárgyalásokat arról, hogy az SNC milyen szerepet töltsön be az átmenetben, ha esetleg sikerül megdönteni Asszad hatalmát. 

Azonban a napokban Hillary Clinton amerikai külügyminiszter, egy konferencián bírálta az SNC-t és egy másik átmeneti kormányként működő szervezet felállítását szorgalmazta, az Arab Liga közreműködésével. Amely így nyilvánvalóan az amerikai érdekeket előrébb helyezné a többinél. Ez a politika nem idegen az Egyesült Államoktól, hiszen Irakban hasonlóan egy amerikai barát kormány kezébe sikerült a hatalmat átadni. Ennek következményeire tekintve kérdéses, hogy valóban ez lenne a legjobb megoldás Szíriában is.

A helyzet változatlanságához hozzájárul az is, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában két állandó tag, Kína és Oroszország megakadályozta, hogy bármiféle katonai mozgósítás történjen a polgárháború eldöntése céljából. A két ország csakis a diplomatikus úton történő vitarendezést találja célravezetőnek. 

Tehát nem csak az ellenzéki erők és a kormánykatonák nem tudnak mit kezdeni egymással, hanem a nyugati hatalmak sem.  Láthatóan mindenki a saját érdekeit próbálja érvényesíteni a térségben, hiszen stratégiailag fontos területről van szó. Azonban kérdéses, hogy szükség van e a beavatkozásra, szükség van e arra, hogy az Arab Tavasz hullámában még egy ország legyen amelyet a nyugati hatalmak segítségével kezdtek el újraépíteni, amely így természetesen a nyugat érdekeit szolgálja. Ha Szíria lenne a következő a sorban, vajon nem borulna e fel a már jelenleg is rendkívül gyenge lábakon álló egyensúly a térségben. Szíriai földrajzi adottságai miatt fontos szerepet játszik mind Iránnak, mivel egy esetleges nyugatbarát kormány hatalomra kerülése esetén az Izrael-Szíria-Irak tengellyel szemben stratégiailag jelentősen meggyengülne. És hasonló érvek miatt fontos lenne például az Egyesült Államoknak, hiszen így stratégiai előnyt tudna szerezni egy az iráni atomügyekből következő esetleges támadásban.

Feltehető tehát a kérdés, hogy feltételül előnyös lenne e egy nyugatbarát "blokkot" a közel keleten rövid távon létrehozni vagy inkább hosszú távon kéne gondolkodni és hagyni kéne, hogy a térség magától megoldja a saját problémáit és így külső befolyások nélkül tudjon újjászületni (vagy folytatódni) a politikai rendszer, amely így egy új súlyként szolgálhat, hogy az erőviszonyok kiegyenlítődjenek a puskaporos hordónak számító közel-keleten.

B.B.