Az újságíró az igazi "gémlábú sas". Érzi a szárnyát, de a mestersége arra kényszeríti, hogy repülés helyett csak nagyot lépjen.

 „A tömegmédia azt árulja, mire igény van, nem többet és nem kevesebbet, és ha kiderül, hogy másra van már igény, akkor villámgyorsan vált. Embert, arcot, témát, műsortípust. Majdnem úgy, ahogy egy közértben vesszük le, majd tesszük vissza azt a doboz bonbont, ami először vonzó volt, aztán már nem..”

Tari Annamária

A holland tudósító könyvét olvasva meglepetések és már ismerős tények, esetek is értek egyaránt. Az elmúlt évtizedek közel-keleti eseményeit, amelyek alapjaiban rengették meg a világot, mindig kétféle szemüvegen keresztül kell vizsgálni, elemezni. Ugyanakkor hiába hívják fel erre legtöbbször a figyelmet, a valóságban a média a számára előnyös képet közvetíti a friss, elrettentő hírekre éhező nagy közönség elé, óriási befolyást gyakorolva ezzel az egyén véleményformálására, politikai attitűdjeinek alakulására.

 Ennek egyik tökéletes példáját hozza a könyv, mikor Bagdadban a Fadrusz téren Szaddam Husszein szobrának ledöntését különböző szemszögből mutatják a hírcsatornák – a CNN közeli képeken ujjongó irakiakat mutat, s történelmi pillanatról beszél, míg az Al-Jazíra távolabbi képkockáin tisztán kirajzolódik, hogy valójában milyen kevesen vannak jelen a helyszínen és az amerikai katonák milyen félreérthetően nyilvánulnak meg, mikor zászlajukat a ledöntött szoborra borítják, majd gyorsan leveszik róla. Manapság egyfajta médiaháború zajlik a világban: leginkább a média vált a konfliktusok színterévé, pódiumává, ahol megvitatásra kerülnek a kényes kérdések. Ezzel kapcsolatban a szerző az izraeli titkosszolgálat egy vezetőjét idézi: „Nem az a lényeg, mi történt, hanem az, hogy adásba kerül-e a CNN-en, és ha igen, milyen tálalásban.”Akinek több eszköz áll rendelkezésére, akinek több van a tarsolyában, az győzedelmeskedhet, az tarthatja markában a megfelelő meggyőző erőt. Erre akár a palesztin-izraeli konfliktus is megemlíthető (a palesztin média kevésbé reprezentatív, a sikertelen médiajelenlét a tekintélyelvű vezetésnek is köszönhető, Izrael felülmúlja), vagy akár felidézhetjük azt is, mikor az Egyesült Államoknak az egész nemzetközi közvéleményt kellett rábírnia arra a nézetre, hogy Irak igenis gonosz, összefonódik az Al-Kaidával és jogos a beavatkozás – és minderre a híradás bizonyult a legalkalmasabbnak. Az előbb leírtakkal többnyire tisztában voltam, ugyanakkor az meglepett, hogy mekkora a médiamanipuláció példának okáért Izraelben, ahol a televíziós stábok előre megrendezett jeleneteket vesznek fel a merényletek áldozatainak hozzátartozóival, s a szegény rokonok csak addig hullatják könnyeiket, míg forog a kamera.

A diktatórikus berendezkedéssel kapcsolatban alapvetően gondoltam, hogy a kiírt „parlamenti választások” már régen előre le vannak játszva, az egész parlament valójában egy tapsgép. Az, hogy szinte a megfélemlítésre épül a „társadalmi béke”, a titkosszolgálat mindenkit megfigyel és lehallgat, és ennek következtében a lakosság nem mer interjút adni, s őszintén válaszolni egy nyugati újságírónak, nem mondhatnám, hogy újdonságot jelentett számomra. Mint ahogy az sem, hogy ha a legtöbb ember az iszlámra gondol, egyből a brutalitásra asszociál, és a békés szándékú iszlám fundamentalistákról szó sem esik sehol – biznisz a sajtó. Ezzel szemben meglepett az a tény, hogy pénz ilyen mértékben dominál a mindennapokban és szinte bármi megvásárolható. A legérdekesebb példa a szíriai rendőrök ügye: szép kis összeért „kivesznek” egy forgalmasabb útkereszteződést, s ott szabadon büntetgethetik azt, akit akarnak.  A másik példázat az egyetemek körét érinti: a felsőoktatási intézményekben már 300 dollárért vehetsz magadnak egy elégségest. Az is érdekes, hogy a Nyugat, de különösképpen USA ellenes tüntetéseket rendszerint a kormány rendezi meg, s a tüntetők nagy része a titkosszolgálatnak dolgozik vagy annak megfigyelése alatt áll. Szintúgy értek meglepetések az öngyilkos merényletek témáját illetően is. Mindeddig igaznak és őszintének véltem a kamera előtt álló büszke szülőket, akiknek gyermeke feláldozta magát a hazáért, ám ebben is tévedtem – egy pillanat alatt meginogna a család, ha halott gyermekük bármely véres ruhadarabját vagy egyéb megmaradt holmiját meglátnák. Nem tudtam, hogy a Hámász előre felveszi a búcsút az öngyilkos-jelöltekkel, mintegy azt sugallva feléjük, hogy innen már nincs visszaút.

Más volt az elképzelésem a Közel-Keletre kiküldött tudósítókkal, újságírókkal kapcsolatban is. Általában úgy hisszük, hogy aki tudósít valahonnan, az érti az adott ország nyelvét és álmából felkeltve ismeri történelmét. A gyakorlat mégsem támasztja ezt alá: még a legnagyobbaknál is (CNN, The New York Times, stb.) is alkalmaznak kisegítőket, fordítókat a gördülékenyebb munkavégzés érdekében. Emellett azonban nem volt újdonság, hogy az újságírók keze milyen mértékben van megkötve. 

Valójában úgy tudnám értékelni az olvasottakat, hogy fele-fele arányban nyújtott új információkat és már ismert tényeket.