Pillantás a kendő mögé

Joris Luyendijk könyve szinte pontosan azt hozta, amit vártam tőle. Ami nem kis dolog, tekintve, hogy manapság rengeteg olyan, kiváló promócióval bíró írás kap publikációt, melyek elolvasását követően igencsak csalódottnak érzem magam: jobbra számítottam. Ebben az esetben az író beteljesítette azokat az előzetes elvárásokat, melyek a borítót szemlélve fogalmazódtak meg bennem még a könyv fellapozása előtt.

A hasonlatok összecsengésének érdekében azzal is kezdhetném, hogy lerántja a leplet az álságos média világáról, de úgy gondolom, ez nem egészen tükrözi a valóságot. A szerző mindvégig azt érzékelteti, hogy megpróbál bepillantást engedni az újságírás, a közvetítés, a tudósítás színfalai mögé, de valódi leleplezést mégsem tesz. Nem tud. Egyrészt, mert része a rendszernek és saját megfogalmazása szerint sem lát eleget, másrészt, mert feltehetőleg lehetetlen küldetés lenne. A könyv pont azért nyerte el tetszésemet, mert nélkülözi a világmegváltónak vélt gondolatokat, nem kínál alternatívát (milyet is tudna?). Egészen egyszerűen leírja azt a hazugságokra, torzításokra és érdekekre épülő rendszert, melyet ma médiának nevezünk. A miértekre az olvasóval együtt keresi a választ, azaz nyomon követhető az eszmélés; a naiv, tettre kész tudósítótanoncból hogyan válik tapasztalt, ugyanakkor rezignált újságíró.

Dinamikájával az egész mű magával ragadó, mégis szeretnék kiemelni belőle egy részt, mely személyes élményeim miatt lett a kedvencem. A szentföldi, kelet-jeruzsálemi időszakról szóló fejezet olyan tényeket vetett papírra, melyeket jómagam is tapasztaltam. Többször jártam Szentföldön, főként a megszállt területeken, több palesztin ismerősöm, barátom van. Magánemberként nem láttam eleget ahhoz, hogy ebben szakértő legyek, azt viszont mindenféle ideológiától mentesen állítom: a palesztin emberek többsége békét akar, nem gyűlölködik, szeretnének saját államukban élni, saját életükről dönteni. Feltehetőleg a zsidók többsége is így érez, és engednék a palesztin állam létrejöttét. Mégis az izraeli médiafölénynek köszönhetően még a műveltebb emberek sincsenek gyakran tisztában azzal, hogy Izrael nemzetközi jogot sért a telepek építésével, hogy a palesztinoknak joguk van egy saját államra. Az elenyésző, de hangos kisebbségnek, azaz a terroristáknak köszönhetően azonban a palesztinok egyelőre patthelyzetben vannak. Nem tudják elnyerni a Nyugat kellő szimpátiáját ügyük megnyerésére, azaz nem tudják felvenni a versenyt a zsidó lobbival. Ambivalens érzés volt egy nyugati értelmiségi tollából olvasni ezeket a sorokat. Megelégedettséggel töltött el, hogy ez napvilágot láthat, és elszomorított, hogy nem látszik a folyamat vége.

A sok pozitívuma mellett egy olyan állandóan visszatérő elem van a könyvben, amelyet vitathatónak találok. Luyendijk újra és újra a diktatúrával magyarázza a problémákat, a meg nem értést. Nyilvánvalóan ez nagyrészt igaz, ugyanakkor hiányoltam azt a huntigtoni megközelítést, mely a kultúrák, a civilizáció különbségét emeli ki. Tény, hogy az arabok többsége a nyugati demokráciáktól eltérő autoriter rendszerekben él, de vajon létezik számukra elfogadható demokrácia? Vagy, ha az általunk elfogadhatónak ítélt demokráciában élnének, nem lennének jelen ugyanezek a problémák? A kérdésekre nemhogy egy szakdolgozatban, de valószínűleg azon kívül sem találnék biztos válaszokat, mégis úgy gondolom, nem szabad ezekről megfeledkezni.

Összességében a könyvet mindenkinek csak ajánlani tudom. Ha nem is változtat a média alapvető működésén, legalább segít kifejleszteni a megfelelő szűrőket, melyekkel a mindennapos hírfolyamot kellő magabiztossággal értelmezni és láttatni tudjuk. A valóságot továbbra is kendő fogja rejteni, de már sejthetjük, hogyan pillantsunk mögé.