Kettős mérce

A holland származású Joris Luyendijk már fiatal kora óta szoros kapcsolatot ápol az arab világgal, Kairóban doktorált és számos könyvet írt a térségről, mint például „A good man sometimes hits his wife”, amelyben az egyiptomi társadalmat mutatja be. Az „Elkendőzött valóság” című könyvében a Közel-Keleten szerzett tudósítói élményeit, tapasztalatait tárja az olvasó elé, egészen sajátos módon, tabuk és köntörfal nélkül. A könyv rendkívül olvasmányos, stílusa szókimondó, teljes objektivitással – már amenyirre objektívnek lehet maradni a világban - igyekszik bemutatni a nyugati média egyoldalúságát és elfogultságát, amely a Közel-Keletről valótlan képet fest a világ más térségeiben. A legfontosabb nemzetközi konfliktusok élményszerű bemutatásának segítségével igyekszik szemléltetni az arab emberek kiszolgáltatottságát, megaláztatását, állandó fenyegetettségét.

A könyv első fele az újságírással kapcsolatos általános tévhitek eloszlatását célozza meg és szemlélteti, hogy valójában a hírügynökségek a világ szeme és füle, melyek a kész információt szépen „nyugati celofánba” csomagolva kínálják az újságírónak/tudósítónak, akinek semmi más dolga nincs, minthogy a helyszínről prezentáljon. A hír pedig maga a showbussiness!

Természetesen nem árult el nagy titkot az író de izgalmas sztorikkal szemléltette, hogy a hírek nem a legfontosabb történésekről számolnak be, szó sincs sajtószabadságról, a hír az, ami eltér a mindennapostól és olyan ismeretlen világ esetén mint az arab, a torzítás elkerülhetetlen.

A könyv második felében a közismert, de ismét jól szemléltetett izrael-palesztin konfliktust veszi alapul Joris és mutatja be a modern média visszásságait. Hogyan határozza meg a világról alkotott képünket a televízió: sosem tudhatjuk, mi az amit nem látunk, amit viszont látni engednek, sokkal nagyobb hatást gyakorol, mint amire az újságcikkek képesek. Ekkor érkezünk el a számomra legjobban megalkotott részhez, amikor is az izraeli és palesztin terminusok közti óriási különbséget mutatja be az író. A médiaháború szimpátiaszavazásról szól, attól függően tűnik fel jobb színben egyik vagy másik, hogy a média melyik fél kifejezéseit vette át. „PR fogalmakkal a holokauszt Izraelnek aranyat ér”, ezáltal védtelennek tüntetheti fel magát, olyan országnak, amely békét kíván. Izrael a szomszédos országok invázióit „megelőző csapásként” emlegeti, hadsereg nem „fellép”, hanem „beavatkozik”, a polgári áldozatok pedig „sajnálatos tévedések”.

A könyv legfontosabb mondanivalója, hogy mi, a nyugati demokráciákban szocializálódó emberek tisztában vagyunk/lehetünk-e azzal, hogy mi folyik valójában az arab világban? És Joris válasza kétségtelenül az, hogy fogalmunk sincs minderről, és korántsem vagyunk olyan tájékozottak, mint hisszük, ami nem meglepő, hiszen a Közel-Keleten „divatos” diktatórikus rendszerek esetében a valóságot tükröző újságírás nem lehetséges.

A könyv második felénél egy kicsit túl soknak, egysíkúnak és egyértelműnek tűntek a történetek de a vége felé ismét izgalmassá vált és összességében elmondhatom, örülök, hogy elolvastam. A leginkább az tetszett benne, amilyen leplezetlenül ír és kritizálja nemcsak a nyugati médiát de hasonló őszinteséggel alkalmaz önmagával szemben is öniróniát. Olykor ez az önirónia már-már haraggá csapott át, amit az író önmagával szemben viseltetett, miszerint nemcsak, hogy nem szentelt elég figyelmet az arab világgal kapcsolatos pozitív élményeire, de ő is segített fenntartani a képet, hogy az arabok félelmetesek, veszélyesek.