Olvasmányélmény

Joris Luyendijk Elkendőzött valóság című könyve számtalan olyan érdekes gondolatot felvet az újságírásról, illetve a közel-keleti tudósításról, amikre egy kívülálló nem is gondolna.

Az egyik ilyen gondolat az újságíró felelőssége külföldi tudósítás esetén – hiszen az átlagember nem tudhatja máshonnan, mi zajlik tőle távol eső vidékeken, csak a híradásokból. Erről a gondolatról az Amikor a farok csóválja… című Barry Levinson-film jutott eszembe: az amerikai elnök nem sokkal a választások előtt botrányba keveredik, és hogy erről eltereljék a figyelmet, kitalálnak egy háborút a messzi Albániában. Ahhoz pedig, hogy ezt elterjesszék az amerikai közvéleményben, nem is kell más, mint hogy felbéreljenek egy filmproducert, és a médiát az általa megrendezett képsorokkal árasszák el. A film túlzásai komikus hatást keltenek a nézőben, és úgy érezhetjük, ez velünk sosem fordulhat elő, mi nem hinnénk ilyen hazug képsoroknak.

De honnan lehetünk ebben annyira biztosak? Hiszen ha többezer kilométerre történik valami, nem feltétlenül tudjuk a saját szemünkkel ellenőrizni, és amennyi benyomás, amennyi hír ér el minket naponta, még a tudásra legjobban szomjazók sem biztos, hogy minden egyes hírnek utánajárnak akár csak valamely más nemzet hírügynökségének közleményeiben is.

Ezért óriási a felelőssége egy újságírónak: úgy kell beszámolnia az eseményekről, ahogyan azok történtek, hiszen a világ más pontján tartózkodó honfitársainak tájékozottsága múlik rajta. Azonban Luyendijk beszámolója szerint a Közel-Keletről objektíven tájékoztatni nem is olyan egyszerű. Említi a diktatúrát, mint akadályt: nehéz interjúalanyokat találni, akik névvel-arccal vállalnák hatalom-ellenes véleményüket, név és arc nélkül viszont semmit nem ér az interjú. Hovatovább közvélemény-kutatásokat sem lehet készíteni így, ez pedig megnehezíti annak felmérését például, hányan értettek egyet az arab világban a szeptember 11-ei merénylettel.
Említi még Luyendijk a hír természetéből adódó problémát: hogy csúcstalálkozókról, merényletekről, bombázásokról, politikai eseményekről kellett hosszabb cikkeket, elemzéseket írnia, mert ezek a hírek – míg pozitív benyomásai az arab világról legfeljebb az újság hátsó oldalaira, vagy a „Kishírek a nagyvilágból” rovatba kerülhettek be. 

A harmadik komolyabb probléma pedig, amiről Luyendijk beszél, az a tény, hogy egyes konfliktusok esetében objektíven leíró szavak nem is léteznek, a szóválasztásban már benne rejlik, melyik oldal nézőpontjából tudósít.

Ilyen problémákkal szembenézve elhiszem, hogy nehéz lehet a közönségnek az egyes eseményeket, más kultúrák mindennapjait úgy bemutatni, hogy ők is objektív képet kaphassanak egy olyan világról, amelyben nem élnek benne. Ugyanakkor ha egy újságíró már észreveszi ezeket a problémákat, azt már az első lépésnek tartom afelé, hogy árnyalni tudja a főhírek alapján esetleg eltorzuló képet – például egy ezeket a problémákat feltáró könyv megírásával.