A Birodalom játékterében

A Birodalom játékterében

Szinte meg sem száradt a tinta a Minszkben aláírt tűzszüneti egyezményen, máris újabb hullámban borítják el Kelet-Ukrajnát a harcok. A Nyugat láthatólag tehetetlenül szemléli, mint törik meg lépésről-lépésre az ukrán hadsereg ellenállását az oroszbarát szakadárok. Félő, hogy nemcsak a keleti tartományok, Donyeck és Luhanszk, hanem egész Ukrajna az orosz nagyhatalmi játszma áldozatává válik -  a történelemben nem először.

Ukrajna nem a 2014-es események kapcsán került be az orosz külpolitika látóterébe. Az ország szovjet tagköztársaságként létezett a Szovjetunió 1991-es felbomlásáig. A látszólagos egység, a nyelvi, kulturális és vallási hasonlóságok dacára a viszony sosem volt felhőtlen a két nép, ukránok és oroszok között. Elég itt csak a Szovjetunióban erősen élő orosz nacionalizmus megnyilvánulásaira utalni: a holodomor néven ismert, Moszkvából jóváhagyott tömeges éhhalálra, vagy a késői szocializmus látszólag indokolatlan gázkorlátozásaira. Mindezek célja az ukrán nemzetiség tudatos ellehetetlenítése volt. Az orosz birodalomtól független, kérészéletű  Ukrajna 1918-ban gyanakvóvá tette a későbbi szovjet vezetést az ukránokkal szemben.  Az ezt megelőző cári időszak sem volt sokkal kedvezőbb az ukránok számára: mint a legtöbb nemzetiség, ők is csak a klasszikus orosz imperializmus alattvalóiként létezhettek. Ez az alávetett állapot gyakorlatilag a XVII. század végétől állandósult.

Az orosz érdek nagyhatalmi játéktérként fogta fel azt a területet, ahol a mai Ukrajna fekszik. Miért volt ilyen fontos ez a terület az orosz birodalmi terjeszkedés szempontjából? A kulcs a Fekete- tenger, egészen pontosan, a meleg tengeri kikötők.  Nagy Péter cártól kezdve, aki alapvetően megváltoztatta Oroszországot azzal, hogy ablakot kívánt nyitni Európára, a kontinens felé fordulás meghatározó geopolitikai cél volt az összes államformáció számára. A lehetőségek azonban merőben korlátozottak: a Baltikumon kívül az egyetlen alternatíva a Fekete-tenger térségének megszerzése, és megtartása. A cárokat és a szovjet vezetést, majd a két letűnt birodalom szellemét megidéző új, putyini Oroszországot szintén élénken foglalkoztatja a kérdés. A játéktérbe való belépésre mindig lehetett találni indokot. Hajdan a törökök által fenyegetett ortodoxok, ma az „ukrán nacionalista junta” által veszélyeztetett orosz többségű ukrán területek védelme az ürügy a beavatkozásra, ám a cél ma is ugyanaz, mint kétszáz éve: a meleg tengeri kikötők által biztosított jelenlét a Fekete-tengeren. Ehhez viszont egy oroszbarát, vazallusként funkcionáló Ukrajnára lenne ideális: bár az orosz vezetés talán jobban örülne egy, a „birodalom” keretein belül vegetáló Ukrajnának. Egyszóval: ha visszaállna az a helyzet, ami a „régi, szép időkben” volt: akár a cári, akár a szovjet impérium korszakában. 

Tóth Bálint Péter