Elkendőzött valóság

Gondolatok a könyvről

Joris Luyendijk Elkendőzött valóság c. beszámolója remek olvasmány, mind rendszeres újság olvasóknak, mind pedig ebből a szempontból laikusnak mondható érdeklődőnek. A következőkben szeretném némileg kifejteni, miért is gondolom így.

1. A forma

Az írásmód nagyon élvezetes, a könyv hangvétele pedig őszinte. Kifejezetten tetszik, hogy az író egyáltalán nem fényezi magát, nem úgy írja a sztorikat, hogy ő benne a mindent tudó, okos szereplő, hanem a legnagyobb természetességgel tálalja elénk azokat. Mintha egy pohár sör mellett, vagy éppen tábortűznél ülnénk, úgy repkednek a történetek a könyvben. Ez némileg ugyan strukturálatlanná teszi a mű egészét, de ez egyáltalán nem zavaró, mert a főbb témákat helyszínek szerint bontja. Egyik legjobb rész, amikor megállapítja „őszintén azt se tudtam, hogy Szudánban éhínség van”. És valóban! Sokszor bezárva érzem magam egy kalickába, mely abból fakad, hogy azt gondolom, mint nemzetközi tanulmányok szakos hallgatónak, betéve kéne tudjam az összes ország politikai berendezkedését, fővárosát, GDP-jét  és államfőjének nevét. A könyv megerősített megint abban, hogy nem erről szól ez, hanem sokkal inkább a módszertanról. De erről talán majd egy másik írásomban beszélnék részletesebben.

Az író jól kapcsolja egymáshoz a történeteket, mert bár különbözőek, de a főbb mondanivalókban egyeznek és ez nagyon jól átjön. Tetszenek az apró betűvel szedett eredeti újságcikkekből való átvételek, melyek sokkal hitelesebbé teszik az elmondottakat, megerősítik bennünk, hogy ez a tudósító tényleg írt cikkeket.

2. A tartalom

Nagyon érdekes helyekről számol be művében Luyendik, valósággal odaképzelhetjük magunkat a történtek helyszínére, annyira pontosan vázolja az eseményeket. Valódi betekintést ad a Közel-Kelet világába, még akkor is, ha valójában egy szűk szeletet kapunk, mert csupán néhány helyet ismerünk meg és egy újságíró-tudósító ábrázolásában. (Kétség nem fér hozzá ugyanakkor, hogy ez egy igen tág látókörű ábrázolás.) A kis részletek elmesélésén keresztül nagyon szépen átjön az a légkör, amelyben a történeteket átélte.

A hír az, ami nem hír

Nagyon jól rávilágít az író erre a tényre: valóban, a híradásokban gyakran halljuk a rendkívüli dolgokat, azonban korántsem vagyunk tisztában az úgynevezett „normál” állapotokkal. Így nagyon nehéz megítélnünk egy-egy történés súlyát, valódi mondanivalóját. Érdekes például, milyen sokszor elfelejtjük mi is, hogy a vizsgált országot egész más szemmel kell néznünk, ha diktatúráról van szó.

Ugyanakkor arról is beszél a szerző, hogy mennyire megszűrve jutnak el az olvasóhoz maguk az események, melyekről a híradások beszámolnak. Érdekes volt, amikor arról panaszkodott, hogy olykor maga a tudósító is a kész hírekből tájékozódik, s hogy nem is az a fontos, hogy mennyire átfogó, érthető a tájékoztatás, hanem hogy azt honnan írják.

Ezek a színfal mögötti vallomások, történetek úgy gondolom, mindnyájunk számára nagyon hasznosnak és élvezetesnek bizonyultak, nagyobb lett a rálátásunk mind a tudósítás kihívásaira, mind pedig a Közel-Kelet problémáira. Bár ha tényleg meg szeretnénk érteni az ottani világot, nem lenne más választásunk, mint kimenni és huzamosabb ideig ott tartózkodni.