Könyvbeszámoló

Számomra két és fél dolog volt érdekes / meglepő a könyvben.

1, Eddig azt hittem azok a riporterek és tudósítók, akiket kiküldenek egy adott területre annak a témának a szakértői, amivel kapcsolatban utaznak, vagy legalábbis valamilyen aspektusból kapcsolódnak hozzá. Ehhez képest a könyvben leírtak tükrében – ami demonstrálja, hogy nem egy esetben milyen ’világtalanokat’ küldenek ki, akik aztán ráadásul bizonyos esetben a hírügynökségektől szerzett információkból ollózzák össze az ’anyagukat’ aztán azt kvázi sajátként adják elő – igen átértékeltem az eddigi kissé talán túl naiv hozzá(juk) állásomat.

2, Diktatúra + MINDENKI lefizetése

Diktatúra: Szerintem nagyon szemléletesen leírta a rendszer teljes bizonytalanságát és kilátástalanságát / kiszámíthatatlanságát, mindezt úgy, hogy nem volt szüksége hozzá csak minimális erőszak demonstrálására, és a hangsúly főleg a rendszer hisztérikus működésének bemutatásán volt, illetve az olyan társadalmi feszültségeken keresztül;
PL: „Araboknak tényleg lételeme a társalgás VS vigyázz mit mondasz, ha egyáltalán mondasz valamit,  vagy  hogy milyen szintre jutott a „haszonfölöző parazitáskodás.”

Mindenki lefizetése: Végig azon gondolkoztam, honnan van rá pénz? Adják, vagy bele van kalkulálva a fizetésébe? Honnan tudják, mennyi kell pontosan? Talán vezetnek bent egy megkenő listát, ki mi hol mikor hányszor mennyi? Egyáltalán tényleg ennyire a társadalom szövetéhez tartozik ez a jelenség?

Mindent összegezve érdekes gondolatkeltő, ugyanakkor könnyed stílusban megírt olvasmány volt.

Elkendőzött valóság reflexió

Elkendőzött valóság reflexió

Véleményem szerint a könyv nagyon érdekes témát boncolgat: létezhet-e újságírás egy diktatúrában. Egy diktatúrában, ahol minden és mindenki figyelve van és ahol csak egyfajta valóság létezhet, mégpedig az, amit a diktátor lát. Ugyan vannak, akik bátrak ahhoz, hogy ezt a ”szemüveget” levegyék egy kis időre magukról, hogy megfigyeljék a világot, amiben élnek, de erről vagy nem mernek beszélni, vagy ha mégis, maximum névtelenül, a négy fal között teszik ezt meg. Az író ugyan többször is próbálja lehúzni a leplet a valóságról, de ehhez nem talál olyan embert, aki a nevét, esetleg az arcát is adná az interjúhoz. Ezek hiányában azonban nem lehet eladni egy cikket sem.

Habár sejtettem, hogy a nagy hírügynökségek sok mindent befolyásolnak, azt nem gondoltam, hogy lényegében egy újságíró az ő híreiből dolgozik. Az író, mint közel-keleti tudósító hiába volt ott a helyszínen, egyes ország zárt rendszereiben a valóságot hiába kereste. A hírügynökségek anyagaiból összeollózott egy cikket, amit egyébként otthonról is meg tudott volna tenni. A fizikai helyszín az egyetlen, amit használni tudott, mint a díszletet szokás a színházban. A ”Hilversum” megírja a darabot, a tudósító kimegy a színpadra, előadja a darabot és hazamegy.

A könyv „A Vágóolló Törvénye” című fejezete különösen tetszett. Nem azért mert újdonságot mondott, hanem, inkább mert megerősített abban, hogy a TV korunk egyik legmanipulatívabb eszköze a médiában. Ahogy az író fogalmaz „a Vágóolló Törvénye leszűkíti, arra a kevésre korlátozza a tévében megjelenő valóságot, ami filmre vehető”. Egy-egy felvételt lehet úgy készíteni, hogy teljesen elferdítse a valóságot, a diktátor állam pedig szívesen megrendezi azokat, úgy, hogy neki kedvezzen. Ami sajnálatos, hogy manapság nagyon sok ember a TV-n keresztül tájékozódik a hírekről és talán fogalmuk sincs arról, hogy amit látnak az nem a valóság, csak egy jól megrendezett jelenet. 

Összességében tetszett a könyv, mert olvasmányos volt és habár én a Kelet iránt sosem érdeklődtem, érdekes kérdéseket vetett fel. Ugyanakkor nehezítette az olvasást, hogy egyes kifejezéssel (Hámász stb.) nem voltam tisztában, így mindig utána kellett olvasni ezeknek. Ahogy az egyes az újságírói kifejezéseket (talking head, fixer stb.) megmagyarázta a szövegben, úgy számomra hasznos lett volna egy-egy rövid magyarázat ezekhez is, akár külön, a könyv végén.

Hello everybody!

        „Hello everybody!” – köszönti Joris Luyendijk a vaui barakk menekültjeit. A fiatal holland tudósító karrierjének ez volt az a pillanata, amikor megnyílt számára az első ajtó az arab világ felé. Ez, a Jorisnak különösen fontos mondat többször ismétlődik a regényben. Kezdetben erőltetettnek tartottam, úgy éreztem erre az angolosdira semmi szükség. Szépen lassan vettem csak észre, hogy ezzel a köszöntéssel nem csupán a dél-szudáni menekülttábor túlélőit, hanem engem, az olvasót is üdvözölt, újabb kaput - ez esetben a világ szemét- nyitva, a Közel-Kelet és a tudósítói munka felé.

           Az olvasás során vegyes érzések kavarogtak bennem. Egyik pillanatban félre akartam tenni a könyvet, másikban újra neki akartam kezdeni. Őszinte leszek, a regény első felét vontatottnak és repetitívnek találtam, mintha arról lenne szó, hogy már pedig meg kell lennie annak a 200 oldalnak! Később konstatáltam csak, hogy ez csak egy hosszasra nyúlt bevezetés, ami fokozatosan felkészít a regény második felére. Joris mesél egy olyan közel-keleti valóságról, amely létezik, megfogható, de az átlag nyugati ember számára vagy teljesen idegen, vagy torzított formában érkezett meg. Amennyit mi látunk, csupán apró, elkendőzött szegmense az arab térség mindennapjainak. A regény nem csupán ismertet, az olvasó nyomon követheti a szerző, a tudósító évei során lezajló lelki kitárulkozását is.

        Egy jó újságírónak szívósnak és kreatívnak kell lennie. Nem tétovázhat, amiről tudja, hogy fontos, azért fűt-fát megmozgat, hogy írhasson róla. Erkölcsnek kevés helye van a tudósítói munkakörben, itt hivatalosan tényeket kell közölni, pártatlanul, személyes vélemény nélkül, kiszolgálva a hírügynökséget. Ha szükséges, torzítani kell az információn, szenzációt közvetítve a nyugati olvasó számára. Joris pontosan így végezte munkáját, miközben bejárta a Közel-Kelet országait. Látott fényűzést, szenvedést, veszélyt, rettegést és bátorságot is. Ennyi élmény után nehéz objektívnek maradni.  Jorisban fel is merült a kérdés, mégis milyen világ az, ahol a hatalmas felkészültséggel és határozott véleménnyel rendelkező ember, nem hogy nem oszthatja meg széleskörű tudását, de a média gátat szab érzelmeinek és saját nézeteinek is? A jó újságírónak nehéz megtalálnia az arany középutat, mi az, amit hajlandó lehozni a szerkesztőség és mi az, amit meg tud emészteni az átlagolvasó. Joris lépésről lépésre ébred rá a tudósítói munka sötét oldalára; egyszerre szembesül a nyugati és a közel-keleti realitással. Egyre világosabbá vált számára, hogy az a bizonyos elkendőzés mindenhol intenzíven jelen van. „Egy médiaháborúban az ilyen újságírói döntéseknek politikai következményei vannak.” – írja Joris. Kérdés, hogy akkor tulajdonképpen mit tekintünk elnyomóbbnak, a diktatórikus közel-keleti országokat, vagy a "demokratikus" nyugati manipulatív tömegmédiát? A média egy olyan közvetítő, mely tökéletesen alkalmazható a propaganda eszközeként. A média egy kiszolgálója Luyendijk, aki úgy gondolta, ő csupán egy „légy a falon”, nagy port nem kavarhat, ő csak megírja, amit lát és hall, tájékoztatva a világot a közel-keleti állapotokról. Érdekes végigkövetni, ahogy a fiatal és lelkes Joris hogyan világosodik meg tudósítói évei alatt. Lelki tusáján apránként kirajzolódik, egy nyugatról érkezett tudósító a Közel-Keleten aligha képes pártatlan maradni. Minden oldalról próbálta megközelíteni a helyi konfliktusok természetét, míg végül arra a következtetésre jutott, hogy mindenhol nagy a baj.

        Az elferdített valóságközvetítés Jorisnak nem ment könnyen. Korán ráeszmélt, az egyszerű nyugati olvasó fel sem tudja mérni a katasztrófa súlyát. Valahogy el kellene juttatni hozzá a közel-keleti valóságot, azonban egy olyan társadalomnak, amelyre mindmáig jellemző az arabellenes attitűd, nehéz közvetíteni az üzenetet. Nem meglepő, hogy bele is fáradt a kihasználtságba és a küldetése megpróbáltatásaiba.

       Bár Joris Luyendijk stílusa nem igazán fogott meg, - ez lehet, a fordító hibája- mégis, meglepődve tapasztaltam, hogy pozitív élményt nyújtott számomra a könyv. Tanultam is belőle, tudtam azonosulni a szerző lelki világával, és felnyitotta a szemem olyan problémákra, melyekkel korábban nem, vagy csak felületesen szembesültem.

"Fit to Print"

Joris Luyendijk holland tudósító az Elkendőzött valóság című regényében osztja meg a világgal több, mint 5 év alatt szerzett tudását a Közel-Keleten. Fiatalon és tapasztalat hiányában kerül a misztikus térségbe, ahol elsősorban „az utca emberét” akarja megszólaltatni, azonban minél többet tapasztal, annál kevesebbet ért és annál inkább fedez fel egy szakadékot a valóság és a média által alkotott kép között. Provokatív könyvével és meghökkentő történeteivel Luyendijk lerántja a leplet a nyugati médiáról és annak egyoldalú, félrevezető működéséről, valamint megmutatja mitől is lesz hír a hír.

A szerző elsődleges célja az arab világ eltorzításának megszüntetése és a térséggel szembeni sztereotípiák felszámolása. Mivel nem ismerjük úgy ezt a világot, mint sajátunkat, ezért az ezen térségből érkező hírek is másképp hatnak ránk, Luyendijk ezt már ott tarkózkodása alatt felismervén megfogadja, hogy igyekszik bemutatni az arab világ kevésbé ismert, emberi oldalát is, melyben kedvelt eszközei a helyiek által mesélt viccek. Már maga az „arab világ” kifejezést sem tartja helytállónak, hiszen ezen világban országok között és országokon belül is egyaránt vannak konfliktusok a különbözőségek miatt, az arab nyelv sokszínűségéről nem is beszélve. A híradások azonban csak azt engedik látni, ami eltér a mindennapostól és ami a szaknyelvben „fit to print”, s azokat a történeteket részesítik előnyben, amelyek erősítik és alátámasztják a már kialakult, de roppant leegyszerűsített nyugati nézeteket.

Számomra szimpatikus volt, hogy Luyendijk már az elejétől kezdve saját magáról is „kendőzetlenül” írt, s nem titkolta a saját szakmai, vagy éppen emberi tudatlanságát sem. Ebből kiindulva a könyv legtöbb része is kiszínezés nélkül mutatja be a nyers valóságot és betekintést enged a helyiek – számunkra néha hihetetlen – életébe. Valóságos embereket szólaltat meg és bepillantást enged a mindennapokba, ezzel pedig hitelessé teszi az olvasó számára a leírtakat.

A szerző kiemelten foglalkozik még a diktatúrákkal, a korrupcióval és ezek hírgyártásra gyakorolt hatásával. Ugyanis hiába szeretné egy riporter leírni az igazságot, ha a diktatúra (amelyet a könyvben Irak testesít meg) tele van úgynevezett fehér foltokkal. Ezért egy tudósító munkája jóval nehezebb egy ilyen diktatúrában, ahol nincs közvéleménykutatás, nem lehet adatokkal vagy statisztikákkal alátámasztani a híreket, ami így már kétséges, hogy hír-e egyáltalán. Az emberek félelmükben nem mernek beszélni vagy csak a propagandát szavalják, így ebben az esetben sem az igazság leírásáról van szó, hanem csak futószalagon történő hírgyártásról. A diktatúra tehát hatalmas akadály a nyugati riporterek számára, azonban mindeközben a legfontosabb téma is, amelyről hírt kellene adni a Közel-Kelettel kapcsolatban. Luyendijk szerint először a diktatúra igazi arcát kellene megmutatni és csak utána lehet rátérni a kivételekre, amelyek a hírek, s ezért a szerző célja megmutatni, hogy milyenek a mindennapok egy diktatúra szorításában.

Összességében elmondható, hogy a könyv élvezetes és meglepő olvasmány, amely elgondolkodtat a világról, amelyben élünk, illetve arról a média által alakított világról, amelyet el akarnak hitetni velünk. A könyv kardinális üzenete, hogy egyáltalán nem vagyunk olyan tájékozottak, mint amilyennek gondoljuk magunkat, valamint az általunk látott kép is különböző érdekek mentén alakítva, torzítva jut el hozzánk. Mindezek után önkéntelenül is felmerül bennünk a kérdés, hogy mi az igazság, azonban ha Joris Luyendijk leírta volna a teljes valóságot, a könyv nem lenne a kezünkben.

Olvasmányélmény

Joris Luyendijk Elkendőzött valóság című könyve számtalan olyan érdekes gondolatot felvet az újságírásról, illetve a közel-keleti tudósításról, amikre egy kívülálló nem is gondolna.

Az egyik ilyen gondolat az újságíró felelőssége külföldi tudósítás esetén – hiszen az átlagember nem tudhatja máshonnan, mi zajlik tőle távol eső vidékeken, csak a híradásokból. Erről a gondolatról az Amikor a farok csóválja… című Barry Levinson-film jutott eszembe: az amerikai elnök nem sokkal a választások előtt botrányba keveredik, és hogy erről eltereljék a figyelmet, kitalálnak egy háborút a messzi Albániában. Ahhoz pedig, hogy ezt elterjesszék az amerikai közvéleményben, nem is kell más, mint hogy felbéreljenek egy filmproducert, és a médiát az általa megrendezett képsorokkal árasszák el. A film túlzásai komikus hatást keltenek a nézőben, és úgy érezhetjük, ez velünk sosem fordulhat elő, mi nem hinnénk ilyen hazug képsoroknak.

De honnan lehetünk ebben annyira biztosak? Hiszen ha többezer kilométerre történik valami, nem feltétlenül tudjuk a saját szemünkkel ellenőrizni, és amennyi benyomás, amennyi hír ér el minket naponta, még a tudásra legjobban szomjazók sem biztos, hogy minden egyes hírnek utánajárnak akár csak valamely más nemzet hírügynökségének közleményeiben is.

Ezért óriási a felelőssége egy újságírónak: úgy kell beszámolnia az eseményekről, ahogyan azok történtek, hiszen a világ más pontján tartózkodó honfitársainak tájékozottsága múlik rajta. Azonban Luyendijk beszámolója szerint a Közel-Keletről objektíven tájékoztatni nem is olyan egyszerű. Említi a diktatúrát, mint akadályt: nehéz interjúalanyokat találni, akik névvel-arccal vállalnák hatalom-ellenes véleményüket, név és arc nélkül viszont semmit nem ér az interjú. Hovatovább közvélemény-kutatásokat sem lehet készíteni így, ez pedig megnehezíti annak felmérését például, hányan értettek egyet az arab világban a szeptember 11-ei merénylettel.
Említi még Luyendijk a hír természetéből adódó problémát: hogy csúcstalálkozókról, merényletekről, bombázásokról, politikai eseményekről kellett hosszabb cikkeket, elemzéseket írnia, mert ezek a hírek – míg pozitív benyomásai az arab világról legfeljebb az újság hátsó oldalaira, vagy a „Kishírek a nagyvilágból” rovatba kerülhettek be. 

A harmadik komolyabb probléma pedig, amiről Luyendijk beszél, az a tény, hogy egyes konfliktusok esetében objektíven leíró szavak nem is léteznek, a szóválasztásban már benne rejlik, melyik oldal nézőpontjából tudósít.

Ilyen problémákkal szembenézve elhiszem, hogy nehéz lehet a közönségnek az egyes eseményeket, más kultúrák mindennapjait úgy bemutatni, hogy ők is objektív képet kaphassanak egy olyan világról, amelyben nem élnek benne. Ugyanakkor ha egy újságíró már észreveszi ezeket a problémákat, azt már az első lépésnek tartom afelé, hogy árnyalni tudja a főhírek alapján esetleg eltorzuló képet – például egy ezeket a problémákat feltáró könyv megírásával.

Olvasónapló-Szigethi Jennifer

Olvasónapló- Elkendőzött valóság

Szigethi Jennifer

(Külpolitikai újságírás)

Őszintén megvallva nekem személy szerint tetszett a könyv, habár nem éreztem elég részletesnek. Sokszor az volt az érzésem, hogy az író csak a felszínt kapargatja. Mintha bedobna valami izgalmas témát, aztán a végén az ember többet vár ennek kifejtése, megmagyarázása kapcsán.

A Közel-Kelet világa minden szempontból engem nagyon érdekel. Rendkívül izgalmas térségnek tartom, és szerintem az emberek nagy része keveset tud róla. Amiről keveset tudunk, csak a felszínét látjuk - ami sokszor negatív- attól általában félünk. A Közel-Kelet országai szerintem pontosan ebben a kategóriába tartoznak, akár az Észak-afrikai, akár az öböl menti országokról beszélünk.

Ez a könyv tökéletes példa arra, hogy mennyi mindent nem tudnak a térségről még azok sem, akiknek kimondottan ezekkel a területekkel, rendszerekkel kellene foglalkoznia. Ahogyan az író is említette a régióban egyáltalán nem mindenki arab, nem mindenki muszlim és nem szabad mindenkit egy kalap alá venni, általánosítani. Ahogyan a rendszerek és az emberek is teljesen mások országonként, de még országokon belül is akadnak különbségek.

Nekem a Palesztinával kapcsolatos rész, illetve az iraki részek tetszettek leginkább. Palesztina sorsa szerintem rendkívül aggasztó és sajnálatra méltó a mai napig. Izgalmas volt a könyvben a zsidóság és a palesztin emberek véleményei által megismerni a konfliktust és a mindennapjaikat, bár az itt is megjelenő és a könyv egészét végig kísérő vicceket néha soknak, vagy épp nem odaillőnek éreztem. Palesztina kapcsán a Hamasszal, pontosabban annak vezetőivel való találkozást, interjút érdekfeszítőnek találtam, és korántsem mindennapinak. Érdekes volt, hogy ugyan odaengednek egy újságírót, de közben egyáltalán nem áll szándékukban érdemi információval ellátni. Tehát kaptunk is tájékoztatást meg nem is.

Az iraki rendszerről Szaddam Huszein diktatúrája idején tudott élményeket szerezni az író. Szintén remek fejezetnek találtam, izgalmasnak, habár annál kíváncsibb lennék, hogy Szaddam után mi a jelenlegi helyzet Irakban. Nyilvánvalóan a könyv megírásának időpontjából adódóan erre nem kapunk választ, annál is inkább láthatóvá válik, hogy egy diktatúrában a külföldi tudósítók sem tudnak érdemi információkat gyűjteni és az olvasóknak szolgáltatni. Ahogyan ez a Kairóról írt élményeiből is látszódik.

Visszatérve, a diktatúrák világában nem könnyű az újságírók helyzete, hiszen az ország melyből érkeztek várja az érdemi információkat, tájékoztatást, de közben hogyan várhatja, ha egyrészről ők maguk sincsenek tisztában a rendszerrel, adott kultúrával, másrészről pedig olykor felesleges veszélynek teszik ki munkatársaikat. Hiszen látható, hogy nagyon nehéz vagy már szinte lehetetlen a kérdésekre választ kapni. A vezetőktől felesleges érdemi válaszra várni, ha úgymond az utca emberéhez fordul egy újságíró, akkor az adott személy vagy nagyon keveset tud, és szinte alig mond bármi használhatót vagy pedig egyszerűen annyira fél a rendszertől és a felette állóktól, hogy egyáltalán nem is mer mondani semmit sem.

            Alapvetően nekem tetszett a könyv, mert tényleg érdekel a Közel-Kelet világa, de sajnos olyan szempontból csalódtam, hogy többet vártam, több és mélyre menőbb élményt, valamint az adott országokban élő helyiek sorsáról, véleményeiről szerettem volna többet megtudni.

Joris Luyendijk: Elkendőzött valóság (olvasmányélmény)

Joris Luyendijk: Elkendőzött valóság

            Kíváncsi voltam az elkendőzött valóságra. Tudni akartam mi az igazság a Közel-Keleten. Ezen motivációval kezdtem el olvasni Joris Luyendijk könyvét. Először utána olvastam az írónak, amitől még nagyobb kedvvel vettem kezembe a könyvét, hiszen egy közismert tudósító írta. Végül mégis kisebb csalódás ért. Ugyan meg tudtam pár új dolgot, mégsem ragadott magával a könyv.

            Kezdjük az újdonságokkal. Tény, hogy döbbenten olvastam, amit az író a könyvben újra és újra elismétel, hogy a tudósító élet teljesen más, mint gondoljuk. A romantikus kép, miszerint a tudósító hadiárkokban mászik és leírja később az élményeit, hamis, és leginkább egy hotel szobában üldögélve a hírügynökségek információit foglalja össze. Az író arra is felhívja a figyelmet a könyvben, hogy az arab világról megjelenő újságcikkek csak a "szenzációs" támadásokról, tüntetésekről szólnak, az arab hétköznapokról nem - de ez egy nyugati gondolkodónak nem újdonság. Annál érdekesebb volt, mikor Luyendijk beszámol róla, hogy a tüntetéseken nincsenek annyian, mint hisszük, ezekben a diktatórikus államokban a zászló égetéseket és gyűlölködő tüntetéseket általában a kormány szervezi, és nem az agresszió a mindennapi.  Sőt egy anekdotában arra mutat rá, hogy a nők sem olyan szemérmes, elnyomott, elkendőzött áldozatok, hanem hasonló fiatalok, mint a nyugati nők.  Érdekesség - az arab nyelvekben nem jártas olvasóknak - , hogy az arabnak sok nyelvjárása van, így egy közel-keleti tudósító  nem értheti az összes ország nyelvét, de profitálhat a nyugati szerkesztőségek ezen tudatlanságából, hiszen őt küldik ki.

            Azonban megdöbbentő, leleplező igazságot az arab világról az író nem mond, csalódást számomra a könyv ezért okozott. Folytonos ismétléssel dolgozik, sok információ elhangzik a kelleténél többször. A magyar fordítás is akadozik itt-ott, bizonyos idézetek néhol nem érthetőek, a viccek nem váltanak ki hatást a magyar olvasóban.

            Olvasmányos jellege miatt egyszer a tájékozódás kedvéért megéri elolvasni, de ha mélyebb tudást szeretnénk elsajátítani egy másik könyv nagyobb segítség lehet.

           

           

A világ legnagyobb muszlim országa a demokrácia szigetén – merre tart Indonézia?

A Bíróság 2017. májusában egy manipulált videó alapján első fokon kétéves börtönbüntetésre ítélte az iszlám megsértése miatt az indonéz főváros kínai származású keresztény kormányzóját, Basuki Tjahaja Purnamát. A nemzetközi média szerint a jelenség egy olyan politikai trendet képvisel, amely a világ legnagyobb muszlim országát a politikai szélsőségek felé sodorhatja. A hitvilág sokszínűsége az ország egyik legfőbb alapértékének számít, ugyanakkor a közelmúlt eseményei kapcsán egyre többen féltik a vallási szabadságjogokat Indonéziában. Milyen jövő vár Délkelet-Ázsia legszínesebb muszlim nemzetére? Milyen befolyással lesznek a demokráciára a vallási és etnikai ellentétek?

A világ negyedik legnépesebb országa és 16. legnagyobb gazdasága, a 260 millió lakosú Indonézia (amelyből 200 millióan muszlimok), méretéhez képest azonban nagyon ritkán szerepel a hírekben. Az ország lakosságának hivatalosan 87 százaléka muszlim, mégis a holland gyarmati uralom alól 1949-ben felszabaduló Indonézia évtizedeken át a világ viszonylag stabil, sőt, viszonylag demokratikusan stabil országaként működött, az egyébként forrongó Délkelet-Ázsia szomszédságában (a világ harmadik legnagyobb demokráciájaként). A muszlim többség ellenére, Indonéziában 60 millióan élnek más vallásúak is. Az alkotmány a függetlenségtől kezdve egyenrangúként kezelte valamennyi vallást, azzal a kitétellel, hogy csak az egyistenhiteket ismerték el hivatalos vallásnak, de a társadalmi békéért mind az állam, mind a vallási vezetők hajlandóak voltak a kompromisszumra.

Egészen a legutóbbi évekig ez a rendszer jól és stabilan működött: a hivatalosan szekuláris államforma annak volt köszönhető, hogy a trópusi szigetország iszlámja nagyon messze volt attól a harcos vallástól, ami a Közel-Keleten és Afganisztánban népszerű. Ugyan több szigeten is éltek az iszlámot egészen szélsőségesen értelmező vallási vezetők – akik közül sokan a globális iszlám terrororizmus legnagyobb szponzorai – de soha nem tudtak komoly bázist kiépíteni. Sőt, a dzsihadizmus annyira nem tudott gyökeret verni Indonéziában, hogy a világ legnagyobb muszlim országából száznál is kevesebben csatlakoztak a más országokból ezreket is vonzó Iszlám Államhoz.

Hogy a többnyire muszlim indonézek mennyire toleránsak, azt az előző dzsakartai kormányzóválasztás szemléltette még 2012-ben. A választást az a Joko Widodo nyerte, akinek alkormányzó-jelöltje a mindenki által csak „Ahok”-ként ismert Basuki Tjahaja Purnama volt, aki nemcsak keresztény, hanem még kínai származású is. Miután Jokowi két évvel később megnyerte az indonéz elnökválasztást, a világ legnagyobb muszlim városának kormányzói székébe addigi helyettese, Ahok ülhetett be. Kiemelkedő népszerűségének kulcsa korrupcióellenes harca volt, azonban ezzel ellenségeket is teremtett magának, ez az ellenség pedig a hagyományosan összefonodó, oligarchikus gazdasági-politikai elit egy része lett, mivel Ahok intézkedései sokuk érdekeit sértették. Egy beszédét szándékosan félreértelmezve blaszfémiával vádolták meg, mivel az indonéz törvények szigorúan büntetik a vallásgyalázást, ezzel pedig nemcsak megpecsételték politikai karrierjét, de börtönbe is juttatták.

A 200 millió muszlim hazájában évtizedeken át sikeresen különült el vallás és politika, és az országot rendszeresen hozták fel annak példájaként, hogy iszlám és demokrácia igenis megvalósulhat egymás mellett. Indonéziában legközelebb 2019-ben lesz elnökválasztás, az egyre nagyobb hatalmú iszlám érdekcsoportok pedig döntő mértékben szeretnék uralni a törvényhozói folyamatokat, kiterjeszteni a szigorú ellenőrzést a muszlimok mindennapjai felett és eltörölni a kisebbségek jogait. Még ha nem is sikerülne az egész országban átvenni a hatalmat, az iszlamisták annyit már a tavalyi dzsakartai kormányzóválasztáson elértek, hogy bevitték az indonéz politikába a fanatikus iszlamizmust. Innentől kezdve könnyen elképzelhető a további radikalizálódás, s kérdéses, hogy az indonéz politikai változások a nyugati demokráciákat követik-e majd, vagy integrálják az iszlámot a törvényhozásba. A végkifejlet minden esetben nemcsak Indonéziát, de Délkelet-Ázsiát és az egész világot is érintheti.

Források:

https://btk.ppke.hu/uploads/articles/447809/file/paldi_zoltan_vallas_indonezia.pdf

https://worldview.stratfor.com/article/indonesia-and-future-islam

https://www.huffingtonpost.com/entry/indonesia-islamist-populism_us_59c0060ce4b06f9bf04873d1

http://kitekinto.hu/kelet-azsia/2011/02/22/indonezia_vallasi_vitak_es_terrorizmus_a_demokracia_szigeten

http://www.geopolitika.hu/hu/2017/06/23/veszelyben-indonezia-mersekelt-iszlam-modellje/

https://thediplomat.com/2017/11/islam-and-identity-politics-in-indonesia/

‘Silent Revolution’ in Saudi Arabia: celebration of women or dreadful propaganda?

‘Silent Revolution’ in Saudi Arabia: celebration of women or dreadful propaganda?

The documentary titled ‘A Silent Revolution’ gave reasons for disagreement

‘A Silent Revolution’, a documentary directed by Danya Alhamrani, premiered at Berlin International Film Festival in February 2018. It features 25 Saudi women pioneers who have played a significant role in fighting for women’s rights in Saudi Arabia. Some of them included the first Saudi women athletes who took part in the 2016 Olympics, the first Saudi woman to head a UN agency, the first Saudi woman to publish a national newspaper and the first Saudi woman to conquer Mount Everest.

The director and the producer (Dania Nassief) of the documentary can also be regarded as pioneers since they are the first women in Saudi Arabia who own and manage a company without a male business partner. The director said the main aim of the film was to help break the stereotypical representation of women in the conservative Muslim Kingdom. According to her, Saudi women are always portrayed as being oppressed and having no voice in the society. Alhamrani thinks that this film could change the general viewpoint by telling the own stories and experiences of Saudi women.

Although the film intends to celebrate the progress of women’s rights, it seems that experts look at it from a different perspective. The film highlights the recent reforms in Saudi Arabia for example the lifting of the driving ban among women. However, it shows a woman who is encouraged by a man to drive a car. Suad Abu-Dayyeh, the Middle East and North African consultant for Equality Now, suggests that male support should not be the core of the film because, as a result of male dominance, we receive the wrong message. 

Dr Madawi al-Rasheed, a visiting professor at the London School of Economics’ Middle East Centre, criticized the tagline of the film: “Next to every great woman, a man believing in her”. He branded it a “dreadful piece of propaganda” as it only emphasizes women dependence on men. On the other hand, some people think that in addition to celebrating Saudi women pioneers, the film should also highlight the role of Saudi men who act as supportive allies and encourage and promote women empowerment.

However, the UN committee on the elimination of discrimination against women welcomed the recent reforms in Saudi Arabia they said gender equality is far away. They added that it is a good start that women can launch their own businesses and they will be able to drive soon in Saudi Arabia, but if the country wants to end discrimination, male guardianship must be abolished and access should be given for women to justice. Women empowerment is certainly a long process, but it seems that the recent reforms started some kind of change in Saudi women’s life. If the driving ban symbolized the Saudi women’s lack of freedom, abolishing it might be a sign that society is ready to move forward.

Sources:

-        https://www.theguardian.com/global-development/2018/may/07/film-hailing-saudi-arabia-progress-womens-rights-dreadful-propaganda

-        https://blogs.dw.com/womentalkonline/2018/03/07/a-silent-revolution-pioneering-saudi-women/

-        https://news.cgtn.com/news/3d3d674d3041444d77457a6333566d54/share_p.html

-        https://en.qantara.de/content/documentary-a-silent-revolution-pioneering-saudi-women