Elkendőzött valóság

Joris Luyendijk könyvében a Közel- Keleten szerzett tudósítói élményeit osztja meg az olvasóval. Szókimondóan ír, és a megközelítése sem teljesen hétköznapi. Túllép a nemzetközi konfliktusok tényszerű leírásán és az arab emberek kiszolgáltatottságát igyekszik bemutatni.

A legfontosabb üzenet, amit át akar adni, hogy korántsem vagyunk olyan tájékozottak, mint ahogy azt hisszük. A hírügynökségek szelekciója miatt sok hír még az újságírókig sem jut el. Nem is csoda, hogy a hírek gyakran egysíkúak. Például a hétköznapokról semmit nem tudunk, így az a torz kép alakulhat ki bennünk, hogy minden arab agresszív, embertelen és terrorista.

Visszatérő elem a minden szinten megjelenő korrupció. Szemléletes példa, amikor egy kislányt említ, aki gondolkodás nélkül próbál megvesztegetni egy rendőrt. Az ehhez hasonló történetek voltak azok, amelyek árnyaltabbá tették a média által kialakított egyoldalú képet.

Nekem kifejezetten tetszett, hogy képes volt kritikus lenni a nyugati emberekkel, a médiával sőt saját magával szemben is.

Rámutatott a diktatúrák olyan jellemzőire, amelyek annyira egyértelműek, hogy elsiklunk felette. Talán pont az a probléma, hogy ezeket nem vesszük elég komolyan.

Joris Luyendijk – Elkendőzött valóság

Joris Luyendijk holland újságíró könyve a közel-keleti állapotokat, és a média torzító hatását igyekszik bemutatni az átlag európai olvasó számára, az ott eltöltött 5 év tapasztalatai alapján.

Azzal a várakozással kezdtem neki a könyvnek, hogy valami nagy titkot birtokosa leszek, és ezzel együtt az újságírásról is többet tudhatok meg. Sejtettem, hogy a könyv stílusa, nyelvezete könnyed lesz, és ebben nem is csalódtam, könnyen érthető és gyorsan olvasható írás. Ez jó, mert így sokan végigolvassák.

Az újságírásról – ezen belül leginkább a tudósításról – valóban több mindent megtudtam, leginkább apróbb fogásokat, illetve a tudósító elé gördülő akadályokról. Ezen morzsák azonban nem pótolták annak hiányát, hogy elmaradt a katartikus élmény, amit a nagy titok lelepleződése kellett volna, hogy okozzon. Ez annak köszönhető, hogy nem találtam semmiféle nagy titkot. Talán az egyetemi képzés miatt egy átlagolvasóhoz képest a témában „túlképzett” vagyok, mindenesetre az biztos, hogy a Közel-Keletről alkotott képembe nem sok újdonságot hozott a mű.

Legjobban a vége felé idézett néhány interjú tetszett, melyek az író „Az arab utca” rovatában jelentek meg. Ezek jól mutatják egy átlag egyiptomi világról alkotott képét. Ez tényleg tetszett. Azonban nagyon hasonló interjúkat lehetne készíteni nyugati alanyokkal is, már az alanyok tájékozottságát tekintve.

A másik, nagyon rövid részlet, ami megfogott: „A professzorok szexre kényszerítik a diáklányokat a jó jegyekért...” Ez a mondat csak annyiban lepett meg, hogy mint helyi probléma jelenik meg a műben. Pedig ez a világ más tájain is jelen van, nálunk is, nem is csak az egyetemeken, hanem középiskolákban is.

Csak néhány apró részletet ragadtam ki a műből, amelyek különösen felkeltették a figyelmemet. Egyrészt azért ezeket az elemeket emeltem ki, mert ezekről valamilyen formában személyes tapasztalatom van, másrészt a könyv címében álló „elkendőzött valóságot” sajnos nem találtam a műben.

Fr.B.

A valóság – amilyennek gondolhattuk

Joris Luyendijk könyve kétségkívül élvezetes olvasmány. Az Elkendőzött valóság tág közönséget céloz meg remek példáival, élvezetes történeteivel. De a legnagyobb meglepetés azokat érheti, akik eddig nem ismerték a „média logikáját.”

Kinek meglepetés-kinek nem: a különböző bejelentkezések, bejátszások, „interjúk” nem mindig azt a képet mutatják, amelyet mutatniuk kellene. A szerző szerint különösen igaz ez egy olyan térség(ek)ben, mint például az úgynevezett „arab világ”, amely távol áll tőlünk, megközelíthetetlennek tűnik, és különben is: diktatúra van. A könyv gondolatmenetében ennek lesz véleményem szerint a legfontosabb szerepe.

Már csak azért is, mert ennek meghatározó szerepe van a tájékoztatásra, az újságírásra nézve is. A szerző egy ponton kategorikusan kijelenti, hogy az arab világban olyan, mint újságírás, nem létezik. Ez a megállapítás igaznak tűnik akkor, ha a mű segítségével megismerjük a helyi viszonyokat: kikönyörgött vízumok, csúszópénz, ál-interjúk sorozata, félő emberek, titkosrendőrök, lehallgatott telefonvonalak. Ilyen körülmények között tényleg nem lehet megfelelő tényfeltáró munkát végezni, maximum mismásolni, „tuti idézeteket” gyűjteni, mert nem marad más. Abból kell építkezni, ami van.

A tudósító élete nehéz: különösen, ha a nehézségek ellenére (amivel a kiküldő szerkesztőség nincs is feltétlenül tisztában) várják tőle a teljesítményt, a cikkeket, a bejelentkezéseket, amelyek sokszor semmi pluszt nem adnak hozzá az információkhoz, mert egyszerűen semmihez nem lehet hozzájutni. Ezek csak annyiban járulnak hozzá a dolog értékéhez, hogy elmondhatjuk: „Tudósítónk jelentkezik a helyszínről.”

Ez a meghatározottság, egyfajta korlátoltság jelenti a legkomolyabb korlátozó tényezőt. A nehézségeken kívül megemlíti a szerző a hírügynökségek szerepét, melyek szerinte „megtanultak alkalmazkodni” a szabályokhoz, a helyzethez, ami egyben megkönnyíti (kéznél van a hír), másrészt megnehezíti (még nehezebb önálló színt vinni az anyagokba) a helyben dolgozó sajtómunkások helyzetét.

A könyv még felállít nyilvánvaló ellentéteket a demokráciák és a diktatúrák között újságírói szempontból, hosszan tárgyalja az izraeli-palesztin konfliktust és médiaháborút, valamint mesél rengeteg történetet, amelyek tanulságul szolgálhatnak a jövő újságíróinak.

Igaz ugyan, hogy akinek van már képe ezeknek a különleges rendszereknek a működéséről, azoknak a legtöbb megállapítás nem fog sokkélményt okozni, de összességében élvezetesnek találtam a könyvet. Nagyon jó történeteket, izgalmas példákat találhattunk benne. Feltétlenül ajánlom nem csak a jövő újságírónak, hanem azoknak is, akik jobban beleásnák magukat egy szerkesztőség, egy „hírgyár” logikájába, valamint egy tudósító mindennapjaiba.

Leleplezés helyett útinapló

A fülszöveg alapján leleplező munkának tűnt Joris Luyendijk Elkendőzött valóság című könyve, ám a sorok olvasása közben egyre inkább fokozódott bennem az érzés: mégsem lesz egy, a dolgokat alapjaiban megrengető regény ebből.

Az vitathatatlan, hogy a holland újságíró könyvének segítségével árnyaltabb és jóval részletesebb képet kapunk a Közel-Kelet országainak hétköznapjairól és olyan történeteket olvashatunk, melyekbe a CNN-en, a BBC-n vagy bármilyen más tévécsatornán nem nagyon futunk bele, a korai felütés után azonban hamar leül a regény és inkább csak mesél, mint tájékoztat.

Az egykori tudósító leírása ellenben számomra hitelét vesztette. Bár nem teljesen a Közel-Keletről van szó Széchenyi Zsigmond vadásznaplóiban, de jó pár Észak-Afrikai országról kaptunk tőle jobb bemutatást, mint egy olyan tudósítótól, aki évekig élt és dolgozott ott. Luyendijk olyan naivitással néz a helyi diktatúrákra és azok működésére, ami szerintem megbocsáthatatlan tőle. Persze, elárul olyan történeteket, melyek nem kerülhettek egykor az újságok hasábjaira, mégis, valahogy semmi sem köszön vissza abból az ambícióból, hogy munkája során ne a megszokott történetek halmazát adja tovább. És valahogy kicsit a könyv is olyan lett, mint amit a tudósítómunkáról ír, összerakhatta egy „stúdióban”, csak nincs tökéletesen megszerkesztve. A naivitása pedig bizonyos szinten érthető, hiszen Hollandiától ez igencsak távol áll, de a nem túl távoli múltban Hollandiához közelebb is uralkodtak hasonló állapotok – igen sok párhuzam tűnt fel a rendszerváltás előtti idők kapcsán.

Amiben viszont jó Luyendijk könyve, az magának a tudósítómunkának a leírása, hogy egy viszonylag nagy területen dolgozó munkatárs hogyan is tudja felépíteni a semmiből a kapcsolatrendszerét, az életét, a munka menetét.

És itt kanyarodnék vissza a fülszöveghez, mely alapján olyan történeteket vártam volna, melyek lebilincselnek és egészen más perspektívába helyezik a Közel-Keletet. Ezzel szemben, kicsit sarkítva, meglehetős „sablonsztorikat” kaptunk, melyek a nevek és helyszínek felcserélésével másutt is játszódhattak volna. Igen, olvashatunk megrázó eseményekről, helyekről, dolgokról, de erről egy könyvben olvasunk, évekkel, évtizedekkel ezek konkrét aktualitása utána. Nyilván az egyes országok részleges demokratizálódása sem változtatta meg ezeket teljes mértékben, tehát a történeket alapja még ma is aktuális, de sokkal nagyobb erővel bírtak volna ezek a maguk idejében.

Az Elkendőzött valóság sokkal inkább útinapló, mint megvilágosító tényekkel teletűzdelt regény a Közel-Keletről, haszontalannak azonban főleg a hangulata és mindennapokba való betekintés miatt semmiképpen sem mondható.

KG

Elkendőzetlen valóság

Joris Luyendijk: Elkendőzött valóság

Joris Luyendijk Elkendőzött valóság című könyve a közel-keleten uralkodó káoszt, illetve a nyugat-európai szemmel érthetetlen dogokat foglalja össze. Van akinek elvesztegetett órákat jelenthet, van akinek teljesen új világot mutat.

Amikor megkaptuk az órán a könyvet, mint kötelező olvasmányt először belelkesülten mentem el a könyvesboltba és vettem meg. A hátoldal elolvasása után elkezdett tényleg érdekelni, hogy milyen "titkokat" ismerhetek meg a könyvből. Amikor elkezdtem olvasni először is a nagyon könnyed hangvétel lepet meg, hiszen előtte azt gondoltam, hogy egy komolyabb hangvételű, tényszerű írás lesz. De tetszett, hiszen gyorsan lehetett vele haladni így és rendkívül könnyű volt megérteni. 

Azonban később ez a könnyedség már kissé túl sokká kezdett válni. Hiszen ahogy már mondtam, a könyvtől valami újdonságot vártam, valamit amin tényleg meglepődöm. Természetesen voltak benne új dolgok, de leginkább csak kis apróságok arról, hogy milyen mechanizmusai vannak egy külföldi tudósításnak. Ami persze hasznos volt, mégiscsak külpolitikai újságírás órára kellett elolvasni a könyvet.

Szerintem az alapvető probléma az volt az egész könyvvel, hogy az egyetemi tanulmányaink során kaptunk olyan információkat, illetve voltak olyan óráink amelyek elgondolkoztattak minket, arról, hogy hogyan is működik a világ. És ezzel a háttértudással a könyv gyakorlatilag minimális újat tud adni. Leginkább azt éreztem rajta, hogy inkább a közepesen tájékozott embereknek íródott. Nem mondhatom, hogy csak a "nyugatibb" országok polgárainak, hiszen ez a probléma amelyre az egész könyv felépül Magyarországon is erősen jelen van. Illetve amely túlságosan "szájbarágósnak" tűnt nekem, amikor a diktatúra borzalmait ecsetelte, nem túl részletesen viszont nagyon elszörnyülködve. Itt ismét inkább a mi ingerküszöbünk van már sokkal magasabban és attól, hogy embereket börtönöznek be ok nélkül már nem lepődünk meg. 

Összességében a könyvet jó volt olvasni, könnyű volt, viszont nem érzem azt, hogy egy pár új újságírói kifejezésnél többet vesztettem volna ha nem olvasom el, hiszen a közel-keletről, illetve a hírek egyoldalúságáról és befolyásolhatóságáról már voltak bizonyos információim, tapasztalataim. Tehát akár ajánlani is tudom a könyvet, azonban nem mindegy, hogy kinek, például egy magyar kereskedelmi tv-s híradón tájékozódónak teljesen új dimenziókat nyithat, de egy a nemzetközi témákban kicsit is jártas személynek nem valószínű, hogy sok meglepő információval tudna szolgálni.

B.B.

Elkendőzött valóság-, avagy ki tartja a kendő csücskét?

Elkendőzött valóság-, avagy ki tartja a kendő csücskét?

Számomra megdöbbentően igaza van  a holland szerzőnek abban, hogy az események elnevezése, és azok más szögben való beállítása mennyire képes befolyásolni a már nem laikus újságírót is. Mint amikor egy színdarabot mutatnak, ahol a nézők a színpadon azt látják, amit  akarnak és amit engednek, hogy lássanak.

 Az ott töltött idő alatt tapasztaltakat felhasználva már nem csak társadalom, hanem világ kritikát ír Joris Luyendijk, hiszen világosan megfogalmazza, hogy míg a Nyugatnak és Amerikának érdeke, még pedig súlyos pénz és presztízs érdeke a konfliktusok fenntartása, addig sok száz-ezer-millió ember fog elpusztulni, mint ’járulékos költség’.

Rávilágított,kihangsúlyozta hogy  a Média felelőssége a háborús konfliktusokban óriási. Őszintén elmondja, hogy hogyan dolgoznak a nyugati újságírók ( saját magát is néhol beleértve), és mennyire ural mindent a pénz,a kapcsolatok kiépítésésn át, az új sztorik felkutatásáig. Mik azok a ’tuti tippek’ amiket szamárvezetőként használva, a címztehez jól megválogatott kulcsszavak megfogalmazásával bármit el lehet adni és bármiról ’ valós’ tudósítás készülhet.

Történeteivel élethűen illusztrálja a háborús mindennapokat és emberközelivé teszi a megtörtént  eseményeket és a bennük szereplő alakokat. Ugyanakkor segít egy tiszta képet adni a lehetetlenről és eligazodni a fogalmi útvesztőben ami kialalkult a Közel-Keletről való tudósítás kapcsán.

Tisztelem az őszinteségét ahogy a saját hibáiról ír, de úgy látom hogy csak  az ötödik év végére vált azzá aki ezt a könyvet képes volt megírni. Inkább ezt egy utólagos felismerésből született műnek tartom, ami az értékéből ezáltal nem veszít csak hitelességéből számomra.  
Negatívumként említeném a könyv szerkezetét, ami számomra nem egészen logikusan követhető. A szerző előszeretettel ugrál a helyszínek és az időpontok között, amik néha egészen követhetetlenek. Ez nem könnyíti meg a kezdeti lelkes olvasás fenntartását.

Javaslatom lenne hogy az összes médiában ’szorgosan dolgozó’ tudosítót adjuk oda Vöröskeresztnek mivel lehet hogy ott több hasznukat vennék.

SA

Joris Luyendijk - Elkendőzött valóság?

“Provokatív könyvében nyíltan szembeszáll a nyugati és elsősorban az amerikai média hazug gyakorlatával, és lerántja a fátylat a televízió félrevezető működéséről.”

Nagy ímmel-ámmal kezdtem neki a könyvnek. Kíváncsi is voltam, meg nem is. Az arab világról mindig szívesen olvasok, habár kevés az olyan iromány, ami hűen tükrözi a valóságot, és az már csak hab a tortán, ha új megvilágításból kaphatom meg az információt. Tehát leültem és el kezdtem olvasni - úgy, mint egy tankönyvet. Az elején nagyon vontatottnak és szájbarágósnak éreztem. Egyből in medias res: “Hello Everybody!” -ezt nem nagyon tudtam hová kapcsolni, de adtam neki még egy esélyt. Aztán csak olvastam... és olvastam. Mikor feleszméltem, már a 80. oldalnál tartottam. Tetszett a szövege, talán ilyen jó fordítással még nem is találkoztam. Ekkor jöttem rá, hogy nem, ez nem egy tankönyv. Így már sokkal könnyebb volt átrágnom magam a fejezeteken.

Nagy “aha” élményem nem volt a könyv olvasása után, mert a szerző adott is, meg el is vett. Saját szemszögéből írta le az eseményeket, de végig az az érzésem volt, hogy csak odaveti nekünk, olvasóknak történeteit, mint egy zöldfülű. Szerintem az élményeiből sokkal többet is kiírhatott volna magából. Viszont az nagyon zavart, hogy sokszor elmondta “anyagi helyzetét”, tehát megtudhattuk, hogy elég jól fizetettek a holland újságírók... ezt szerintem kihagyhatta volna. Szó volt még a gonosz médiáról, hogy mit lehet és mit nem, nem mondott ezzel sem újat.

A könyvből megtudhattam, hogy az arabok is tudnak viccelődni, amiből azt a következtetést vontam le, hogy nemcsak a háborúról, az erőszakról és a nyomorúságról szól az életük - nagyon furcsa volt a konkrét vicceket olvasni, és be kell vallanom, kicsit közelebb hozta ezt az “egzotikus világot” hozzám.

Nálam kategóriákra vannak sorolva a könyvek: egyszer olvasható, többször olvasható és kötelezően el kell olvasni. A könyvet az egyszer olvasható kategóriába rakom, már csak azért is, mert az idő múlik a világ meg változik, és nem biztos, hogy a könyv tartalmaz örökérvényű igazságokat. Vegyes érzelmeim a könyvvel kapcsolatban most sem múlnak, pedig eltelt pár nap, hogy befejeztem az elolvasását.

CK

Valódi kép a Közel-Keletről

Joris Luyendijk holland regény- és újságíró, médiaszereplő az Elkendőzött valóság című könyvében a Közel-Keleten eltöltött öt évéről és az akkor szerzett tapasztalatairól számol be. Egy átlagember, aki a nyugati médiából informálódik az arab világról, nem érti, hogy mi miért történik, de a könyv elolvasása után megértheti, hogy miért nem érti.

A könyv valószínűleg azoknak az embereknek készült, akik távol a diktatúra hatásaitól, kényelmes kanapéjukban bekapcsolják a televíziót, és a média úgy manipulálja őket arról, hogy mi történik a világban, ahogy szeretné. Sajnos a többséggel ez történik, már aki túljut egyáltalán a szappanoperákon és átkapcsol a külföldi hírekre.

Ha szóba kerül a Közel-Keleti térség, egy Európában szocializálódott embernek (és most tegyük fel, hogy olyan egyénekről van szó, akik átváltanak a szórakoztató ipar által kínált csatornákról), olyan kérdések jutnak eszébe, hogy hogyan demokratizálódhat az arab világ? Hogyan kerülhet közelebbi kapcsolatba a nyugati és a keleti civilizáció? Vagy mi a megoldás a terrorizmus ellen? A könyv elolvasása után sem fog választ kapni ezekre a kérdésekre, de Joris Luyendijk nem is ezt akarta leírni, „hanem ép a fordítottját: ami betekintést enged abba, miért van az, hogy a Közel-Keleten olyan kevés okosat lehet mondani az ilyen nagy problémákról.”

Ami már az első oldal elolvasása után szemet szúrt, az a közvetlen stílus volt. Szokatlan, hogy az olyan komoly témákról, mint a menekülttáborok, a diktatúra és a robbantások, nem tárgyilagosan ír, hanem ezeket a valós kontextusba helyezve mutatja be, és nem kiszakítva onnan.

Ahogy ezt már a cím is sugallja, a hangsúly a valós szón van. Joris Luyendijk lerántja a leplet a nyugati tudósítók által használt módszerekről, technikákról, amelyek sokszor hamis képet mutatnak, és ami a legérdekesebb, hogy miért teszik ezeket.

A második szembetűnő felfedezés, ami szintén már a könyv első oldalán érzékelhető az az őszinteség, ahogy magáról ír. Nem „kendőzi el”, hogy ő valójában még nem is volt „igazi” újságíró, amikor elkezdődött a pályafutása. Nyíltan beszél tudatlanságáról és az elkövetett hibáiról, de pont ez az az eszköz, amivel hitelessé válik olvasói szemében.

Az első benyomások után pedig jönnek Luyendijk megdöbbentő történetei, majd a még megdöbbentőbb tapasztalatai arról, hogy ezeket az eseményeket, hogy használják fel a nyugati tudósítók kizárólag a nézettség vagy saját érdekeik hajhászása miatt. A könyv középpontjában nem az áll, hogy mit mondanak el a nyugati tudósítók, hanem mi az, amiről hallgatnak. A nyugati újságírók a valóságnak csak egy kis szeletét mutatják be, és azt is sokszor felnagyítva, eltúlozva teszik.  

Luyendijk több Közel-keleti országban megfordult, de mindegyik bemutatásakor megmutatkozik bűntudata, amit pontosan azért érzett, mert ő is beállt a nyugati újságírók sorába, ezzel elősegítve, hogy egy eltorzult képet lássanak a tv előtt ülők vagy az újságolvasók. Ebben a könyvben azonban felfedi, hogy miért tette, és miért olyan nehéz ezen változtatni.

Egyetértek Luyendijk legfontosabb mondanivalójával: a hírügynökségek napi több ezer eurót vagy dollárt áldoznak arra, hogy elküldjenek egy tudósítót a tett helyszínére, aki csak azért mondja el ott, az Európában vagy Amerikában előre elkészített anyagot, hogy ezzel több nézőt csalogassanak a képernyők elé. Ha erre ekkora összegeket költenek, akkor arra is lenne pénzt, hogy ne csak egy színjátékot mutassanak be. Nem olyan tudósításokat kellene gyártani futószalagon, ahol azt sulykolják a nézőkbe, hogy a közel-keleti emberek mennyire különböznek a nyugatiaktól, mert ők sem „egzotikus szörnyetegek”, hanem hasonlóságok is felfedezhetők. Nem csak jó és rossz létezik, hanem a kép ennél sokkal árnyaltabb.

GD

220 oldal panaszkodás

Joris Luyendijk Elkendőzött valóság című könyvének hátoldalán az áll, hogy lerántja a leplet a média megtévesztő és manipulatív működéséről, magas elvárásokat keltve az olvasókban, akik aztán koppannak egyet.

Joris Luyendijk: Elkendőzött valóság.
Közelkép a Közel-Keletről.
Nyitott Könyvműhely,
Budapest, 2008.
223 oldal.
ISBN 978-963-9725-45-4

A holland Luyendijk több nagy újság, rádió és tv-csatorna tudósítójaként dolgozott Kairóban, Bejrútban és Kelet-Jeruzsálemben, s az itt szerzett tapasztalatait szerkesztette könyvvé Elkendőzött valóság címmel. Igaz, a "szerkesztette" erős túlzás, mert se füle, se farka fejezetek laza láncolata a kötet, amelyet ráadásul le sem zárt tisztességesen.

Mégsem ez a legkiábrándítóbb az Elkendőzött valóságban, hanem az, hogy túlságosan érezni: a laikus nagyközönségnek íródott. A saját bevallása szerint társadalomtudományi végzettséggel rendelkező Luyendijk olyan naivitással tud meglepődni a diktatúrák mindennapjain, mintha sosem tanult volna erről korábban. Persze egy magyar olvasó számára nem annyira különlegesek az egyiptomi vagy szír mindennapok, hiszen nagyban hasonlítanak a kommunizmus elnyomása alatti Magyarországra.

A tudósítói munkáról viszont sok mindent meg lehet tudni a könyvből, kezdve azzal, hogy miként kell a nulláról kiépíteni egy kapcsolati rendszert egy idegen országban, egészen addig, hogy mennyire különbözőek a kenőpénz-tarifák egyes arab világbeli országokban. Ahogy azt is megtudtuk, hogy "újságírásról szó sem lehet az arab világban" (67. o.), amint más diktatúrákban sem.

Mégis, a tálalás miatt nem lehet elégedett az olvasó. Néha ugyanis olyan érzés volt olvasni az Elkendőzött valóságot, mintha szerzőnk körbe-körbe bolyongana a panaszkodás erdejében, mindig visszatérve már korábban érintett helyekhez, témákhoz. Emiatt már az első száz oldalt követően unalmasan lapozgatta az ember a könyvet és várta, hogy mikor jön az a "lebilincselő" sztorik, amiket a hátsó borító ígért. Nem jöttek.

FBG

Olvasónapló

Elkendőzött valóság-Olvasónapló

Ha a keleti világot hazai szemszögből nézzük nem tudjuk eldönteni, hogy milyen is lehet az valójában. Hírekre hagyatkozunk, azokra az álláspontokra, amelyeket a média frappáns világa vet elénk. Nem tudjuk, hogy azt az emberek hogyan élik át, vagy hogy hogyan élnek és szemlélik ők az Arab világban lévő helyzetet.

Újságírónk külügyi tudósítóként mutatja be számunkra a történetet, hogy hogyan élte át ezt a helyzetet az ő szemszögéből, hogy majd kellő információhoz jutás során közhírré tegye azt az igazságot, ami már oly régóta kérdésként merül fel az emberek fejében, hogy mi a valóság? Tapasztalatait gyűjtötte össze, ott élt, átélte a varázslatot amire mi azt mondtuk, hogy veszély! Bizonyos értelemben igaz is az, hogy veszély, de nem az a lényeg amit mi látunk, hanem ami a színfalak mögött zajlik. Mi emberek sohasem nézünk a dolgok mögé és ez egy elég gyakori szokássá vált a 21. században. Mi az amit mi elkendőzött valóságnak hívunk, egyáltalán kik kendőzik ezt el? Mindez a média műve, hiszen nagyon sokszor fordul elő, hogy csak a terrort mutatja be a szegénységet és a lázadásokat. Bizonyos értelemben ezek jelen is vannak, de csak kis mértékben pl.: Ramallah városában köveket hajigáltak a lázongók, de ez nem azt jelenti, hogy mindenki lázongott és hogy mindenki követ hajigált, hanem csak egy bizonyos csoport. A demonstrációt még időhöz is kötötték. Voltak akik nézték hogy a többi mit csinál, voltak akik árultak. A média csupán a kőhajigálókra összpontosított. Nem tudhatjuk mi a helyzet ha nem élünk ott és nem látjuk a saját szemünkkel az eseményeket. Ha csak a rosszat látjuk,  nem értjük meg az egész lényegét. Újságírónk Dél-Szudánban menekült táborokban is járt, hogy szemügyre vegye az ott élők viselkedését, továbbá Kairóban, majd Egyiptomban és Pakisztánban is megfordult. Az emberek furcsán néztek rá az újságíró rájuk köszönt és meglepő módon örömteli köszönést kapott vissza. Igaz, hogy szegények, de nem vadállatok. Ha az ember másként viselkedik velük szemben, akkor ők is másként reagálnak.

            Végezetül azt mondhatom, hogy a könyv rám is nagy hatást gyakorolt, mert véleményem szerint nagyon fontos az, hogy hogyan ismerem meg e civilizáció viselkedését olyan pillanatban mikor én is közöttük élek és személyesen győződhetem meg arról amit itthon terrorként mutatunk be, holott ez csupán egy kis tüntetésnek megfelelő szituáció egy „Elkendőzött valóság”.

DR.

Elkendőzött valóság

Olvasónapló

A könyv a közel-keletet mutatja be, arabszakos újságíró tollából olvashatjuk a valóságot. Az olvasó képet kap arról, hogy mennyire manipulálva van a média, hogy, amit olvas, az lehet, hogy nem igaz, de az is lehet, hogy megtörtént.

Az újságírók sokszor összedolgoznak, és pénzért hírt alkotnak, van, hogy a szereplők pénzért fotózkodnak, vagy, amikor túlzásokba esnek, pl.: óriási demonstráció, de a helyszín szinte üres. A pénz szerepe, a korrupció, amit Joris bemutat, egyáltalán nem lepett meg, ahogy a szereplés se, vagy amikor leírja, hogy egy robbanás után a romok alá miket dugdosnak jobb képek reményében, mindezek teljesen evidensek voltak a számomra. A képek óriási érzelmeket és tetteket képesek kicsalni emberekből. Van, amikor az embereknek nincs más fegyvere, mint a média, és erről jut eszembe, hogy pár napja néztem a CNN adását, amiben 7 perces tudósításból összesen 2 perc szólt a szegény izraeliekről, a többi 5 csak a Gázában meggyilkolt áldozatokról szólt, végül pártatlan mondattal zárták a beszámolót „mindkét oldalon érezhető a félelem”. A médiának óriási hatása van, ez talán a fő mondanivalója a könyvnek. A szerkesztő a filter, ő engedélyezi, és megszabja, mi kerülhet be, melyik oldalra. Az újságíróknak sokszor nincs más eszközük, minthogy egymás cikkeiből összeszerkesztenek egy hírt, ez ergo az a helyzet, amikor ugyan nincs miről írni, de muszáj.

A másik dolog, amit megmutat a szerző, az a valós élet egy ilyen országban, legyen az Egyiptom, Jordánia, Izrael vagy Ciszjordánia. Nem tudom, milyen Ciszjordániában élni, gondolom nem leányálom, de Izraellel kapcsolatos leírásai számomra néha nem voltak teljesen valósak. A Hollandiában élő zsidóság magatartása sem volt meglepő, ilyen a francia zsidóság is, és szinte egész Európában.

Amit talán a legnehezebben fogadtam el az az, hogy Igal Amir izraeli telepest és az 1995-ös Itzchak Rabin miniszterelnök meggyilkolását úgy írja le, mint a dzsihád izraeli verzióját!(140.oldal)

Humorérzéke, cinizmusa kifejezetten feldobja a könyvet. A könyv összességében hatásos, vannak szomorú részei, amikor szinte együtt érez az olvasó az íróval, a félelem leírása, a szomorú valóság körülírása, emberek sorsai, mind nagyon eredeti. Amikor az ember rádöbben, hogy milyen undorító világban is élünk és mindezt mi teremtettük magunk körül, rádöbben, hogy tehetetlen, és minden ember szimplán nyugalomra vágyik, és arra, hogy a családját egészségben tudja…

„A háború nem más, mint a politika folytatása más eszközökkel”. A terrorizmus más.

                                                                                                                                            B.H.T

Elkendőzött valóság - olvasónapló

A könyv elején az újságírás problémáiról beszél a szerző, hogy gyakorlatilag minden újságíró a hírügynökségekre van ráutalva. Számomra ez nem volt meglepő, sőt, az tud számomra meglepőnek, hogy ennyire nem evidens a többi olvasó számára. A könyven végig érezhető egy nagyon finom és udvarias szájbarágó, alaposan magyarázó stílus.

A könyv első felében a fő mondanivaló az igazi tények megismerhetőségével kapcsolatos probléma. Ez a probléma a szerző szerint általánosan nem ismert, sőt, úgy próbálja az olvasóknak beállítani, mintha erről nagyon kevesen tudnának. Szerintem mindenki, aki komolyabban vizsgált valaha egy tudományos kérdést, kénytelen volt rádöbbenni a valóság megismerhetőségének korlátaira. Természetesen ez az újságírás esetén, ahol a tények tálalása a mai demokráciákban elvártnak és magától értetődőnek tűnik, jobban szembeötlő, mert az átlagember nem foglalkozik a tudományokkal, és ezért nem kénytelen ismeretelméleti problémákkal foglalkozni.

Az arab diktatúrák leírása kétségtelenül a nyugati célközönség számára készült. A megfélemlítést és a diktatúra többi jellemzőjét a vasfüggönytől keletre élők közül legfeljebb csak a legfiatalabb generációknak kell bemutatni. A leírás színes képekkel, hatásvadász újságírói fogásokkal van tarkítva, de ugyanezt a hatást sokkal kevesebb illusztrációval is el lehetett volna érni. A diktatúrák bemutatása érthető, de a mondanivaló többi része csak a végtelen ismétlése annak az állításnak, hogy a szerző milyen hibát vétett tudósítóként: nem tudta bemutatni a valóság. A folyamatos önvád, vagy látszólagos önvád ugyanakkor nagyrészt értelmetlen, hiszen épp az előbb mutatta be, hogy a valóságot bemutatni nem is lehetséges teljesen. A könyv első fele ugyanakkor nélkülözhetetlen bevezetése a második felében található résznek.

A könyv második fele a palesztin-izraeli konfliktusról szól, és bemutatja a modern nyugati média visszásságait. A sikeresebb izraeli törekvésekkel szemben a palesztinok hibái ezen a területen a nyugati sajtóból részben vehetőek csak ki. A szerző összefoglalása adja a könyv szerintem legfontosabb részét, amikor bemutatja a valódi helyzet és a médiába bekerülő hírek közötti hatalmas különbséget. A könyv legzseniálisabb része az, amikor bemutatja az izraeli és palesztin terminusok közötti különbséget, azaz rávilágít, hogy a nyugati sajtó a kettős mércét magas színvonalon alkalmazza. Ez logikusan következik a könyv első felében levezett gondolatokból, ugyanakkor bizonyos szempontból szembe is megy vele: talán mégiscsak lehetséges a valóságot bemutatni – igaz, nem a médiában, hanem ennek a könyvnek a formájában.

Cs.Zs.M.