Valódi kép a Közel-Keletről

Joris Luyendijk holland regény- és újságíró, médiaszereplő az Elkendőzött valóság című könyvében a Közel-Keleten eltöltött öt évéről és az akkor szerzett tapasztalatairól számol be. Egy átlagember, aki a nyugati médiából informálódik az arab világról, nem érti, hogy mi miért történik, de a könyv elolvasása után megértheti, hogy miért nem érti.

A könyv valószínűleg azoknak az embereknek készült, akik távol a diktatúra hatásaitól, kényelmes kanapéjukban bekapcsolják a televíziót, és a média úgy manipulálja őket arról, hogy mi történik a világban, ahogy szeretné. Sajnos a többséggel ez történik, már aki túljut egyáltalán a szappanoperákon és átkapcsol a külföldi hírekre.

Ha szóba kerül a Közel-Keleti térség, egy Európában szocializálódott embernek (és most tegyük fel, hogy olyan egyénekről van szó, akik átváltanak a szórakoztató ipar által kínált csatornákról), olyan kérdések jutnak eszébe, hogy hogyan demokratizálódhat az arab világ? Hogyan kerülhet közelebbi kapcsolatba a nyugati és a keleti civilizáció? Vagy mi a megoldás a terrorizmus ellen? A könyv elolvasása után sem fog választ kapni ezekre a kérdésekre, de Joris Luyendijk nem is ezt akarta leírni, „hanem ép a fordítottját: ami betekintést enged abba, miért van az, hogy a Közel-Keleten olyan kevés okosat lehet mondani az ilyen nagy problémákról.”

Ami már az első oldal elolvasása után szemet szúrt, az a közvetlen stílus volt. Szokatlan, hogy az olyan komoly témákról, mint a menekülttáborok, a diktatúra és a robbantások, nem tárgyilagosan ír, hanem ezeket a valós kontextusba helyezve mutatja be, és nem kiszakítva onnan.

Ahogy ezt már a cím is sugallja, a hangsúly a valós szón van. Joris Luyendijk lerántja a leplet a nyugati tudósítók által használt módszerekről, technikákról, amelyek sokszor hamis képet mutatnak, és ami a legérdekesebb, hogy miért teszik ezeket.

A második szembetűnő felfedezés, ami szintén már a könyv első oldalán érzékelhető az az őszinteség, ahogy magáról ír. Nem „kendőzi el”, hogy ő valójában még nem is volt „igazi” újságíró, amikor elkezdődött a pályafutása. Nyíltan beszél tudatlanságáról és az elkövetett hibáiról, de pont ez az az eszköz, amivel hitelessé válik olvasói szemében.

Az első benyomások után pedig jönnek Luyendijk megdöbbentő történetei, majd a még megdöbbentőbb tapasztalatai arról, hogy ezeket az eseményeket, hogy használják fel a nyugati tudósítók kizárólag a nézettség vagy saját érdekeik hajhászása miatt. A könyv középpontjában nem az áll, hogy mit mondanak el a nyugati tudósítók, hanem mi az, amiről hallgatnak. A nyugati újságírók a valóságnak csak egy kis szeletét mutatják be, és azt is sokszor felnagyítva, eltúlozva teszik.  

Luyendijk több Közel-keleti országban megfordult, de mindegyik bemutatásakor megmutatkozik bűntudata, amit pontosan azért érzett, mert ő is beállt a nyugati újságírók sorába, ezzel elősegítve, hogy egy eltorzult képet lássanak a tv előtt ülők vagy az újságolvasók. Ebben a könyvben azonban felfedi, hogy miért tette, és miért olyan nehéz ezen változtatni.

Egyetértek Luyendijk legfontosabb mondanivalójával: a hírügynökségek napi több ezer eurót vagy dollárt áldoznak arra, hogy elküldjenek egy tudósítót a tett helyszínére, aki csak azért mondja el ott, az Európában vagy Amerikában előre elkészített anyagot, hogy ezzel több nézőt csalogassanak a képernyők elé. Ha erre ekkora összegeket költenek, akkor arra is lenne pénzt, hogy ne csak egy színjátékot mutassanak be. Nem olyan tudósításokat kellene gyártani futószalagon, ahol azt sulykolják a nézőkbe, hogy a közel-keleti emberek mennyire különböznek a nyugatiaktól, mert ők sem „egzotikus szörnyetegek”, hanem hasonlóságok is felfedezhetők. Nem csak jó és rossz létezik, hanem a kép ennél sokkal árnyaltabb.

GD