Kivételes szabályok avagy szabályos kivételek

Éppen egy szomszédos országban töltöttem pár nap szabadságot, mikor el kezdtem olvasni Joris Luyendijk Elkendőzött valóság című könyvét. Izgalmas olvasmánynak bizonyult.

Eddig is tudtam, hogy a híreket emberek választják ki, hogy ez valamely érvelés mentén vagy valamilyen szemléletmódból adódóan, eladási és nézettségi számok  alapján történik.
„Hír az, ami eltér a mindennapostól, a szabályt erősítő kivétel" - ezt is tudtam. De nem fogtam fel, hogy „akinek csak a kivételben van része, azt szabálynak fogja tartani".

Vakációmat a hegyek között töltöttem. Nem vásároltam újságot, nem kapcsoltam be a tv-t, napokig "offline voltam". Utolsó estémen - talán a hazautazás kényszerűségének tudatosításaképp- gondoltam, megnézem az esti híreket. Meglepetésemre, a műsor sokkal szórakoztatóbb és sokkal elszomorítóbb volt, mint valaha.

Luyendijk könyvében - az ízlésemnek nagyon is kedvezve- két gondolati szálat fűz párhozamosan.
Egyet az újságírás mikéntjéről. A munkafolyamatról, az utazásról, az interjúkról, a szerkesztőség reakcióiról, a hírkövetésről. Olvasóként pedig, valahol a "be sem engedtek az országba" és a "hírügynökségi jelentésekre kellett támaszkodnom" között, megkérdőjeleztem mennyit is tudok ténylegesen az újságírásról.

Az esti hírműsorok közepette egyszer csak nevetésben törtem ki. Nevetnem kellett önmagamon. Elkezdtem fejben elemezni a híreket. Milyen ország csatornáját nézem? Miért központi hír a központi hír? A valóság melyik perspektíváját tálalják most elém?

A könyv történetének másik szála az "arab világról" szól. Nyelvek, kultúrák, vallások, rossz szomszédság és nagy hatalmi befolyások szövevényéről.  Egy közös ponttal, a diktatúrával. Ez azt jelenti, hogy az ottani emberek valósága nem az én valóságom. Itt ülök Európa közepén, nyugati liberális eszméktől körbevetten, egy "háború utáni generáció" gyermekeként. Értelmezni tudom a híreket, de átérezni semmiképp.

Lehervadt a mosolyom. Csatornát váltottam. Egy kattintással, máris a kellemes színekkel dolgozó reklámok, és a szórakozatóipar könnyed műsorainak tengerében találtam magam.

Végképp nem tudtam eldönteni, hogy nevessek vagy sírjak.

Joris könyve elgondolkoztatott: Én vagyok a célközönség, a fogyasztó, a megrendelő, nekem készülnek a műsorok. Tényleg elégedett vagyok a szolgáltatással? Most akkor mi a kivétel és mi a szabály?

„A hírügynökségek önként teszik fel a szájkosarat”

Joris Luyendijk, Elkendőzött valóság. Közelkép a Közel-Keletről című művét mikor először a kezembe vettem, tudtam, hogy ez nem egy hétköznapi, sablonos eszmefuttatás lesz. Már az első oldalak után be is igazolódott ez a kijelentésem, nem lepődtem meg a mérhetetlen őszinteségen, viszont a szerző által kertelés nélkül leírt eseményeken, mondandón és tényeken annál inkább, ugyanakkor valahol ezt is vártam ettől az írástól. Azt, hogy végre valaki tényleg egy viszonylag objektívnek (már ha egyáltalán létezik ilyen) mondható szemüvegen keresztül bemutassa egy nyugati laikus számára, hogy a Közel-Kelet nem feltétlenül olyan a valóságban, mint amilyennek mi hisszük, mint amit a média közvetít felénk.

Az a helyzet, hogy egy sokkal-sokkal árnyaltabb dologról van szó, mint amit mi itthonról láthatunk. Azt kell mondjam, hogy tudat alatt rendelkeztem azon információk egy bizonyos részével, melyeket Luyendijk megosztott velünk, olvasókkal, de igen megdöbbentő, visszataszító volt olvasnom, hogy hogyan is manipulálják a médián keresztül a Közel-Kelettel tisztában nem levő emberek tudatát, ismereteit. Azért is fontos ez a momentum, hiszen ezeknek az embereknek ez az egyetlen kapaszkodó, összekötő kapocs a saját hétköznapjai és a Közel-Kelet, illetve a világ bármely tája között.  Fontos arra is gondolni, hogy ami nincs leírva, leadva, közvetítve, tulajdonképpen sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint azok a képek, hírek, melyeket készen tálalnak elénk.

Elmondható, hogy az emberekben él egy idealisztikus elképzelés arról, hogy a világ eseményeit a bizonyos médiumoknak hogyan is kellene elénk tárni. Az emberekben (ha mélyen is), de megvan az igény arra, hogy a felek álláspontját ismertessék velük, esetleg a médiumok a bemutatott térség szócsöveként is funkcionáljanak, hogy kicsit betekintést nyerjenek egy olyan világba, ahová lehet, hogy sohasem fognak eljutni.

Ehhez képest Luyendijk beismeri, hogy bizony ennek az elképzelésnek kevés köze van a valósághoz, hiszen a nézők, hallgatók csak azt tudják, amit és ahogyan nekik közvetítenek. A tény, hogy ezek a híreket sokszor taxikban ülve, konzulátusokon vízumra várva születnek, valahogy nincsenek összhangban azzal, amit mi, itthon ülve várunk. Ezekben az esetekben az újságíróknak hangoztatott „Ismerd meg a világot!” szlogen valahogy nem érvényesül.

Lehet, hogy ezt a mondatot a (fő)szerkesztőknek sem ártana szem előtt tartaniuk, kiábrándító volt olvasni, hogy miféle praktikákkal is rendelkeznek. Tény persze, hogy egy ember nem lehet 100%-ig tisztában a világban zajló összes eseménnyel, de a szövegek összeollózása más forrásokból, a ferdítések és a szenzációhajhászás, továbbá az információk hiánya valahogy nem egyeztethető számomra össze az ezzel a tevékenységgel szemben támasztott elvárásokkal.

Nyilván mi ez ellen nem kifejezetten tudunk fellépni, viszont annyit igenis tehetünk, hogy képbe kerülünk egy kicsit azokkal a trükkökkel, melyekkel a médiumok élnek. Ehhez első lépésként csak ajánlani tudom az Elkendőzött valóság című művet, megéri kézbe venni.

Az elszúrt valóság

A valóság nem egy önmagában létező valami, már ha létezik olyasmi, hogy valóság. Ezt az írással foglalkozók nap, mint nap tapasztalják. A valóságot nem lehet leírni. Nézőpontunk, előítéleteink, vagy csak az, ahogyan emlékezünk, mindegyik egy sajátos, egyéni valóságot csinál a nagy egészből. Utóbbit, vagyis azt, hogy mennyire lehetetlen elmesélni azt, hogy mi történt pontosan, Ottlik Géza pontosan leírta.

A leginkább nehéz, azonban az ha a közelébe se férhetünk a valóságnak. Ha egy a diktatúrától demokráciáig terjedő skálán kéne elhelyezni országokat, akkor talán a mértékegység az lehetne, hogy mennyire férsz hozzá a valósághoz. Persze van még sok más tényező, de nekünk most csak ez az egy fontos. A demokráciában, ha működik, akkor tudod, mi folyik. Egy diktatúrában meg gőzöd sincs. Talán ez lenne a könyv fő mondandója a közel-keleti újságírásról. Az író kicsit a Csendes amerikaiban felbukkanó Thomas Fowley-ra emlékeztet. Az Indokinából tudósító angol újságíróra, aki valami használható anyagot próbál hazaküldeni, és közben mind a helyiektől, mind pedig a fellengzős amerikaiaktól teljesen megcsömörlött.

Ez a kiábrándult hangnem végig ott van a könyvben. Az írás megjelenésekor, 2006-ban valószínűleg sokkoló volt, főleg egy nyugat-európainak, mindezeket olvasni. Az arab világ nem tart sehova, kamu, hogy ezek demokráciák lennének, és különben is ebben a közegben nem értelmezhetőek a mi fogalmaink. Ezek a hívószavak 2014-ben már régóta ismerősek az olvasónak. Az „arab tavasz” előtt nem sok nyugati politikusnak okozott problémát, hogy arab diktátorokkal fotózkodik. Ugye emlékszünk még Berlusconi és Kadhafi barátságára? Napjainkból már boldog békeidőknek tűnik az az időszak. Még nem volt szétlőve Aleppó óvárosa, obskúrus dzsihádisták nem töltöttek fel lefejezős videókat Youtube-ra, és nem özönlöttek menekültek százezrei Európa felé. Maga a hozzáállásunk, tudásunk, annyira nem változhatott meg, talán az érzelmeink. Mostanra elvesztette az optimizmusát a nyugati közvélemény, valahol most tartunk ott, ahol Joris Luyendijk 2006-ban. A leglényegesebb talán a könyvben az, ahogy Luyendijk rámutat, hogy a nyugati ember lelkiismeret furdalása mennyi kárt okoz. Míg régen a civilizációs misszió a hódítással jár kéz a kézben, addig napjainkban a régi hódításból fakadó lelkiismeret-furdalás az, ami miatt „jobbá” akarjuk tenni a térséget. Ezért van, hogy a Nyugat „donor darlingokat”, vagy felkelőket támogat. A demokráciát el kell vinni mindenképp! Megtörtént, és a Közel-Kelet még nagyobb romhalmaz.

Az, hogy a média érdekek mentén ragad ki dolgokat, felületes, és nem mond el mindent az természetes. Annak, aki kicsit is foglalkozott politikával ez nem új. Igen néha a média, az újságírás rettentő undorító. De ez ugyanúgy csak az érem egyik oldala. A sajtó egyszerre teljesen öncélú és az egyik legfontosabb dolog egy demokráciában. Mint ahogy írtam, nyilvánosság nélkül nincs demokrácia. Talán ezért lesznek a máskor jól tájékozott, rettegett újságírók a Közel-Keleten béna kacsák. A könyv megjelenése óta az internet jócskán megváltoztatta a médiát. Szerintem az, hogy a hírek készítése demokratizálódott, egyfelől garancia lehet arra a problémára, amit Luyendijk leír. Persze ez sem a megoldás ez is manipulálható, ez is dominálható, de legalább egy fokkal jobb, ha mindenki van esélye arra, hogy elmondja a maga történetét.

Kendőzetlen valóság- tudósítás első kézből

Milyen világ is a Közel-Kelet? Korrupt, ahol pár kötegnyi ropogós bankjeggyel mindenki megvesztegethető? Ahol öngyilkos merénylők robbantásai tartják állandó félelelmben a lakosságot és mégis mártírként a mennybe kerülnek? Vagy talán ugyanolyan, mint a miénk: szeretnek nevetni és megnevettetni, tele vannak érzelemmel és csupán a média tár elénk egy torz képet róluk? Joris Luyendijk holland tudósító hasonló témákat feszegetve próbálja közelebb hozni hozzánk a nyugati szemszögből messzinek vélt 'Keletet'.

Képzeljünk magunk elé egy piramist: a csúcsán egy diktátorral. Hatalmas szakadék-alatta a többiek. Az információk az ő kezében összpontosulnak- kiadni aligha fog valamit is, ami kijön, az sem igaz. A 'nagyhal', a hírügynökség kiközvetíti a hírnek mondott információt a kicsik felé- mindenki ugyanabból a forrásból dolgozik. 

Képzeljünk el egy olyan világot, ahol a rendszer nem csupán korrupt, de ahogy Joris fogalmaz 'egy egész rendszert építenek a korrupcióból'. És a félelemből. Félelem az államtól, a titkosszolgálattól, a rendőrségtől, a saját gondolataidtól. Nem tudhatod, hogy ki kicsoda, az-e, akinek mondja magát. Képzeljünk el egy olyan világot, ahol mindenki tudja mit mondhat ki és mit írhat le. Minden állami felügyelet alatt áll. Képzeljünk el egy régi orosz drámát, amolyan 'felszín alatti lappangással'. Senki nem mondhat ki semmit, de érezzük a feszültséget végig. Mindenki játssza saját szerepét, abból kibújni- elképzelhetetlen. Egy előre megírt forgatókönyv alapján mozognak a résztvevők. Képzeljünk el egy világot, ahol a látszat és a valóság nem ugyanaz. Mondhatni az egész egy nagy hazugság. Képzeljünk el egy világot, ahol pénzzel bármit meg lehet oldani. Vagy mondjam inkább úgy, hogy csak pénzzel tudsz valamit is megoldani. Ahol a 'csencsi-bencsi' mindennapos, ahol földalatti kapcsolatok nélkül nem mész semmire.

Ennek nagy részét persze már mind hallottam, de ami ledöbbentő: itt tényleg MINDEN így működik. Mélységig menően minden ilyen szürke...

De itt is élnek emberek, ugyanolyanok, mint mi. Szeretnek nevetni és nevettetni, tele vannak érzelemmel. És mégis: miért torz ennyire a kép, ami róluk él bennünk? Mi ferdített el ennyire mindent?

A helyszínről jelentkező tudósító sem kap úgymond 'szabad kezet' az ügyben, ő is csak a helyi hírügynökség által kiadott 'hírből' dolgozik. Ez eleve torz, nem is kicsit. Aztán ott van az is, hogy a luxushotelből jelentkező újságíró a poros szegénynegyedekben élő 'utca emberéről' ír. Ez is felvet némi hiteltelenséget. Azt se felejtsük el, hogy hír csak az lehet, ami eltér a mindennapostól. Az, hogy öt öngyilkos merénylő felrobbantott egy fél utcát, az újdonság erejével hat. De az nem, hogy ezek az emberek hosszú évek, generációk óta élnek elnyomás alatt, egy diktatúrában. Ez mindennapi, ez nem hír. És mi ezt mégsem tudjuk. És el sem tudjuk képzelni, hogy egy ilyen embernek milyen lehet az élete, a mindennapjai; helybéliként vagy akár tudósítóként mit érezhetnek . 

Először persze tenni akarnak valamit, ki akarnak törni. De aztán kezdenek csillapodni. Kezdik elviselni a tehetetlenséget. És ami számomra az egyik legmegrázóbb volt: megszokják, elviselik, beleég a mindennapjaikba a félelem, a készenlét, az éberség.

A legnagyobb manipulátor pedig nem más, mint a média. Nem kell több, mint egy szál kamera. 'Minden a közvélemény-formálással kezdődik'. Ez igaz. De nem mindegy, hogy mi jut el a kedves publikumhoz. Előre megrendezett tudósítások, ahol még a kétségbeesett anyuka jajkiáltása sem őszinte. Ez az, ami engem leginkább sokkolt. Hogy a média mennyire manipulatív. És hogy mi mennyire manipulálhatóak vagyunk. És persze az USA sokkal könnyebben fogja megnyerni a közvélemény tetszését, mint egy 'keleti terrorista ország'.

Minél nyugatabbra van egy ország, annál inkább szimpatizálunk vele és annál inkább hiszünk neki? Annál több jogot adunk a kezébe, hogy hazudjon nekünk?

A demokrácia-mentő beavatkozások után mindenesetre érdemes elgondolkodni, hogy ki is csinálja és folytatja a diktatúrát és hogy ki korrupt és mennyire.

Pszeudográfia

Joris Luyendijk könyvét kezdetben élvezet volt olvasni aztán már vontatottá vált. Érdekelne hollandul vagy angolul milyen lehet, mert a fordítás szerintem borzalmas. Sajnos kezembe venni, vagy igazán megérteni sem tudnám. Így be kellett érnem a magyar és nekem nem tetsző (Balogh Tamás) fordítással.

Néha komolyan az volt a legérdekfeszítőbb, hogy a vonaton mellettem utazó nő vagy férfi aki folyamatosan belebámult szegény könyvembe, vajon milyen kialakított képet alkothat így rólam. Bizonyos szavak, személyek vagy helyek, amelyek szerepelnek az írásban talán rosszat sugalltak.

A könyvre visszatérve: a folyamatos sztorizgatások, amit könnyű felidézni, illetve a fölösleges érvelések túlságosan vontatottá tették az egészet. A sztorit vártam, de az érveket már nem. Különben sem mond semmi újat egész végig.

Elkendőzött valóság, nos ez a cím nagyon jó! Sajnos ez az elkendőzöttség inkább a könyv fellelhetőségét jelentette, de minden akadályt legyőzve sikerült hozzájutnom. Valóság? Ezt csak kérdésként merem feltenni. A fordítás is már 2008-as... 6 év távlatából aligha valóság a visszaemlékezése (sőt, már akkor sem volt az?!). Ez saját magát, a Közel-Keleten járt tudósítót és emlékeit öleli fel, amit próbál eladni úgy, hogy ez most szenzáció lesz. Aztán kiköt a mainstream partjainál és evezőit félredobva ír egy tök átlagos írást, amit akármelyik olyan ismerősöm írhatott volna, (tartalmilag, de stílusilag kizártnak tartanám tőlük ezt...) akik komoly Közel-Kelet járók.

Az alcím ugyancsak közönség csalogató. Közelkép, Közel-kelet egymás mellett. Jól indul de mégis elromlik és ez az érzésem végig megmaradt. Aztán elérkezik több kínosabb témához. Én meg nem tudom most miről írhatok (inkább mesélek az órán remélve, hogy az a "verba" tényleg mindig "volant").

A tartalmát mások már szépen összeszedték és ez az írás nem is erről szól. De komolyan ilyen egyszerű lenne az egész? Szerintem nem és hazudik. Nem hiszek neki. Néha azon kapom magam, hogy azt mondom ez bullshit. "Muszájból" már elolvasom, na meg, "ha már elkezdtem" alapon. Aztán csomagolok és indulok tudósítónak. (Reálisan ez nem ilyen!?)

De hogy miért pszeudográf az írás? Ezt egyszerűen már az elején a Hello everybody! című fejezetben megindokolja. A térségről nem lesz igazán hiteles képünk. Hiába olvassuk el a művét, vagy az újságokat, hiába nézzük a tv-t, vagy találunk megbízható forrás(oka)t. Minden hamis, ami a térségről szól. Európa tengelyén, Magyarországon a média szegmentáltsága nem jelent újdonságot. Mi olvashatunk bármit. Tapasztaljuk, hogy mindent leírnak sok-sok távlatból.

Azaz igaza van, hogy valami el van kendőzve, bár nem biztos, hogy a valóság. De az sem, hogy az igazság. Egy világ van talán elkendőzve... mégis nekem nem mondott semmi újat róla. Ez a legfájóbb hiányosság a könyvben.

Összegezve: jó és ígéretes cím, vontatott és lényegében ismétlődő történetek, fűszerezve a kaotikus azonban izgalmas Közel-Kelettel, ahová mindenki vágyódik sokszínűsége miatt.

Kendőzetlen igazság?

A holland újságíró, Joris Luyendijk ráérzett egy betöltendő űrre a Közel-Kelettel kapcsolatos újságírás tekintetében, bár nem sikerült maradéktalanul kielégítő válasszal szolgálnia. Az Elkendőzött valóság érzésem szerint túl sokat szeretett volna egyszerre adni, mindenesetre az saját kezdeti naivitásomat a nemzetközi hírekkel kapcsolatban sikerült lerombolnia.

Azt gondoltam volna, hogy az egyének, az „utca emberének” megszólaltatása lehet a kulcs, hogy valóban megérthessük a lokális, vallási és nézetbeli problémákat, amik a Közel-Keleten uralkodnak. A könyv elolvasása után rá kellett jönnöm, hogy a fiát elvesztett palesztin apa aznap lehet a sokadik interjúját adta ki tudja milyen összegekért és talán a „legutolsó előadása” a legjobb, addigra ráérzett mit szeretnének a nyugati újságírók hallani. Engem leginkább az bizonytalanság bosszant, hogy sose tudhatom meg az olvasottak hitelességét, ezen sajnos a könyv elolvasása sem segített.

Ezen a ponton a könyv diktatúrákra való kitérése némileg érthetőbbé tette számomra, hogy ezen országokban nem tudhatod meg mi az igazság. A tájékoztatási minisztériumokban az előre megírt álláspontokról kaphatnak információt a tudósítók, az adott országban természetesen minden rendben. A nyugati médiában pedig a diktatúrák mikéntjének részletezése a háttéranyagok kategóriájába tartozik, hiszen azokban nem a bombáké a fő szerep.

Az olvasó minden oldalról alátámasztott érvelést hallhat, mindenki az igazát bizonygatja, bármelyik oldalt is nézzük. Az arab világban pedig kifejezetten jellemző, hogy egyszerre mindenkinek és senkinek sincs igaza. Ehhez még hozzáadódnak a fogalombeli különbségek és a címkézés; kész is a káosz. A könyv ezt résztelező fejezete újdonságként nem hatott, de mindenképp fontos különbség a nyugati és az arab világ közt.

A könyv második fele, melyben a Gázai-övezet kap hangsúlyosabb szerepet, kifejezetten élvezetes és érdekes volt, főleg az ismételt aktualitása miatt. Meglepő volt mekkora propaganda húzódik a mögött, hogy mindkét fél az igazát bizonyítsa a médiában. Természetesen Izrael sokkal inkább tudott belügyként szerepet kapni, mint Palesztina. Ettől a fejezettől volt egyértelműen érezhető Luyendijk csalódottsága és fásultsága. Mikor számára is mindennapossá válik egy bombarobbanás, valamint ahogy véleményem szerint egyre kevésbé hisz abban, hogy lehet bármin is változtatni a médiával kapcsolatban.

A könyv utolsó három fejezete során végül csak rezignáltan haladunk az események sodrásával. Én pedig végig hiányoltam a kiutat, hogy van esély a változásra, azonban nem lehet olyan cikket írni, amely minden olvasó számára kielégítő választ ad a kérdésről a megfelelő hossz mellett. Főleg úgy, hogy ki hatalmaz fel arra, hogy azt állítsa bárki, ő tudja az igazságot, teljes mértékben független az álláspontja és mindennel tisztában van egy diktatúrán belül.

Hello everybody!

Egy Holland közel kelet tudósító bepillantást enged munkájának öt eseménydús évébe - ráadásul ezt megfelelő humorral és öniróniával teszi, érdekes koncepció egy könyv számára.

Luyendijk egyébként TEDxAmsterdam előadásában is azt a témát feszegeti, hogyan lehetne új módot találni az információ átadására. Szerinte az internet megjelenése előtt ez nem volt lehetséges, a klasszikus újságírás küszködik az események teljes és pontos bemutatásával.

Könyvében is hasonló gondolatok jelennek meg. Mikor először találkozunk vele, egy dél-szudáni faluban az egész helyzet még új a számára. Járja a menekültek sátrait egy jó történetet keresve, amit később megbízói lehozhatnak.
Tiszta sor.

Azonban ahogy követjük országról-országra, két kontinensen át, a világlátása egyre több szinttel gyarapszik. Végül már ő sem tudja eldönteni, mely információknak higgyen, melyik „tuti forrás”, Talking Head ad begyakorolt interjút külföldi utak reményében, vagy kinek is áll érdekében egy  öngyilkos merénylet minél nagyobb publicitása.

Maga Joris úgy jellemzi saját írását, hogy az a „szűrők, torzítások és manipulációk közvélemény-formáló szerepéről” szól. És tényleg ennyi, nem erőltet semmit az olvasóra, talán csak egy kicsit realistább látásmódot - mely bár bennem személy szerint megvan –sokakból talán hiányzik, vagy kényelmesebbnek tartják az egyszerűbb, elnagyolt információk azonnali befogadását.

Az Elkendőzött valóság a közel keleti világot próbálja könnyen emészthető, személyes történeket révén közelebb hozni az olvasóhoz. Egyik tétel gondolat számomra a könyvből, hogy az újságírás nem az igazság, hanem a furcsa, valamiért a szokásostól eltérő bemutatása. Az igazság relativitása, az érdekek ezer féle összefonódása nem is engedheti meg, hogy mindenről beszámoljanak.

Felmerül továbbá az objektivitás problémája, hogy a szavak, kifejezések, megválasztása sokszor már önmagában egy érdekszféra melletti kiállást jelentenek. Továbbá, hogy ezek a kifejezések azonnal téves képet ültethetnek az olvasó fejébe az adott szituációról.

Emiatt a hírügynökségekre utalva, szigorú formai keretek közé szorítva, határidőre kell egyetlen apró szeletet kiemelniük. Az évek során pedig egyre inkább belefásul, aki ezzel foglalkozik.

A könyv végére már ismétlődő mintákat vél felfedezni Bagdad elestekor, visszavonul a tudósítói munkától, az eseményeket pedig csak külső szemlélőként éli meg egy hotelszobában.

A színfalak mögött

     Színház az egész világ, mondhatnánk, és ez különösen igaz a média világára. Mi vagyunk a közönség, a riportalanyok színészek, minden(ki) más csak díszlet. Minél véresebb a díszlet, annál jobb az előadás és jobban fogynak a jegyek („If it bleeds, it leads”). Bennem ezt a benyomást keltette az Elkendőzött valóság. Korábban is voltak persze fenntartásaim a média pártatlanságát és őszinteségét illetően, de a könyv elolvasása után tudatosult csak bennem, hogy mennyire manipulatív is valójában.

      Joris Luyendijk holland tudósító 5 évet töltött a Közel-Kelet különböző országaiban, hogy az ottani történésekről tájékoztassa a nagyvilágot. Ezalatt az idő alatt ő is részese volt annak a torz képnek a fenntartásában, amelyet a média a Közel-Keletről alkotott. Közben lépten-nyomon olyan történetekkel találkozott, melyek nem illettek ebbe a képbe, így ezekről nem írhatott az újságokban, vagy ha mégis, akkor csak azok háttérrovatában. Könyvében ezeket a történeteket gyűjtötte össze.

     Talán nem én vagyok az egyetlen, aki naivan úgy gondolta, hogy a tudósítók első kézből, saját tapasztalataik alapján adnak hírt az eseményekről. De ezt az elképzelést a könyv már az elején megcáfolta, és kiderült, hogy a „tudósítók” igazából nem is tudósítanak, hanem általában egy hotelszobában ülve a hírügynökségek híreiből rakosgatják össze saját híreiket. Az, hogy a hírügynökségek egyáltalán mit tekintenek hírértékűnek, már eleve kiragad egy kis szeletet a valóságból, ami még további szűrökön megy keresztül, mire hír lesz belőle. Mi pedig, akikhez ezek a hírek eljutnak, elhisszük, hogy ez a kis szelet minden, ami a világban történik.

      A legmeghökkentőbb számomra a tévés hírközlés bemutatása volt. Ami az esti híradóban egy spontán felvételnek tűnik, az a valóságban egy előre gondosan megtervezett jelenet. Romok alá dugdosott gyerekruhák, parancsszóra síró édesanyák és begyakorolt szöveget felmondó riportalanyok, csak hogy néhányat kiemeljek a tévések eszköztárából. Ha pár ember az utcán autókat gyújtogat és erről felvétel is készül, az biztos benne lesz a hírekben, mondván „X országban forradalom van”. Azt azonban senki nem látja, hogy körülöttük nincs egy lélek sem az utcán. Egy rendkívüli történés kiragadásával máris elhitethetik velünk, hogy ott ez a normális, főleg ha az ellenkezőjéről sehol sincs hír. Márpedig általában nincs, az unalmas hétköznapokból nem lehet híreket csinálni.

      Volt olyan része is a könyvnek, amely alátámasztotta korábbi véleményemet, például az izraeli-palesztin konfliktus kapcsán. Eddig is úgy gondoltam, hogy a médiában nagyon egyoldalúan jelenik meg a konfliktus és a szerepek kiosztásánál általában Izrael kapja az áldozatét. Izrael ugyanis rájött, hogy ez egy új típusú háború, melyet a médián keresztül vívnak és ennek megfelelően mindent meg is tesz az áldozatszerep megtartásáért és a nyugati közvélemény megnyeréséért. (A „They are killing innocent Jews!” mondat minden más érvet lesöpör az asztalról.) Itt jön be a képbe a szóhasználat fontossága is, ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy a hírekben terroristákról vagy szabadságharcosokról, megszállásról vagy felszabadításról, arabokról vagy muszlimokról, zsidókról vagy izraeliekről van-e szó.

      Összességében nagyon élveztem a könyvet, sok dologra rávilágított, amiken magamtól nem gondolkodtam volna. Ettől kezdve egészen más szemmel tekintek a médiára és az egész Közel-Keletre.

Kinél van a kendő?

Vegyes érzelmekkel vágtam neki a feladatnak, hogy elolvasom Joris Luyendijk Elkendőzött valóság című könyvét, egyrészt mert tisztában voltam vele, hogy a nyugati médiamanipuláció egy létező és igen összetett iparág, így kételkedtem benne, hogy bármi újat tudna mondani számomra. Másrészről viszont mivel élnek barátaim a térségben, „vox populi” közeli személynek éreztem magam és érdekelt: „Vajon majd ez a Luyendijk megmondja a frankót?”

Természetesen nem, és ez a könyv elején nyilvánvalóvá is válik, itt nem számíthatunk eget rengető eltitkolt események és folyamatok megismerésére, ám ezt a szerző maga is közli velünk. Hiszen hogy is érthetnénk meg egy ennyire sokrétegű és szerteágazó kultúrát úgy, hogy azt sem tudjuk felfogni hány különböző kultúrát, ideológiát, vagy életvitelt képviselnek a nyugati média által gyakran egy kalap alá söpört „arabok”?

A könyv természetesen megmagyaráz és leír olyan politikai eseményeket és azok hátterét mely külső szemlélőként nehezen hozzáférhetők, és kétség kívül érdekes volt egy olyan ember történeteit olvasni aki (többé-kevésbé) szemtől szembe élte meg ezeket az eseményeket, és kiábrándult egy olyan iparágból, amibe energiát, hivatástudatot és bizalmat fektetett. Valamilyen szinten ezért konkrétumokat tudhatunk meg azokról a folyamatokról és módszerekről, amelyek ezt a média szörnyeteget működtetik. Ennek ellenére képtelen voltam kiverni a fejemből azt a gondolatot, miszerint itt nem ez a lényeg…

A mindenki által ismert politikai játékok, illetve azóta napvilágot látott „meglepő” információk tömkelegében a könyv visszatérő eleme az emberi tényező. Luyendijk többször tesz említést róla mennyire nem volt képes olyan dolgokról írni, közvetíteni vagy tudósítani, mint a palesztin gyerekek helyzete, a kairói kocsmáros antiszemita gondolkodásmódja, vagy a Hezbollah tisztjének rajongása a labdarúgás iránt. Ugyanis a médiát nem az emberi tényező érdekli, hanem a politika, a gazdasági érdekek vagy épp a propaganda gépezet olajozott működése.

Számomra ez a legmegdöbbentőbb jelenség a 21. század küszöbét oly büszkén átlépő idealista nyugati világban. Vajon tényleg ez lenne minden? Két ország halomra lövi egymást a politikai érdekek végeláthatatlan kavalkádjában és mi feszülten figyeljük, hogy vajon A ország vagy B ország lesz az, aki bevésheti a történelemkönyvekbe az „igazságot”? Kényelmesen hátradőlünk és elégedetten nyugtázzuk, hogy ma is naprakészek vagyunk az aktuálpolitika legfrissebb eseményeiből, amit majd másnap jól megtárgyalunk a kollégákkal egy reggeli kávé mellet, miközben eszünkbe sem jut, hogy a világ másik felén ezt valaki „csak” azért nem teheti meg, mert éjjel a „demokrácia” szétszaggatta az utolsó kollégáját is.