Az elszúrt valóság

A valóság nem egy önmagában létező valami, már ha létezik olyasmi, hogy valóság. Ezt az írással foglalkozók nap, mint nap tapasztalják. A valóságot nem lehet leírni. Nézőpontunk, előítéleteink, vagy csak az, ahogyan emlékezünk, mindegyik egy sajátos, egyéni valóságot csinál a nagy egészből. Utóbbit, vagyis azt, hogy mennyire lehetetlen elmesélni azt, hogy mi történt pontosan, Ottlik Géza pontosan leírta.

A leginkább nehéz, azonban az ha a közelébe se férhetünk a valóságnak. Ha egy a diktatúrától demokráciáig terjedő skálán kéne elhelyezni országokat, akkor talán a mértékegység az lehetne, hogy mennyire férsz hozzá a valósághoz. Persze van még sok más tényező, de nekünk most csak ez az egy fontos. A demokráciában, ha működik, akkor tudod, mi folyik. Egy diktatúrában meg gőzöd sincs. Talán ez lenne a könyv fő mondandója a közel-keleti újságírásról. Az író kicsit a Csendes amerikaiban felbukkanó Thomas Fowley-ra emlékeztet. Az Indokinából tudósító angol újságíróra, aki valami használható anyagot próbál hazaküldeni, és közben mind a helyiektől, mind pedig a fellengzős amerikaiaktól teljesen megcsömörlött.

Ez a kiábrándult hangnem végig ott van a könyvben. Az írás megjelenésekor, 2006-ban valószínűleg sokkoló volt, főleg egy nyugat-európainak, mindezeket olvasni. Az arab világ nem tart sehova, kamu, hogy ezek demokráciák lennének, és különben is ebben a közegben nem értelmezhetőek a mi fogalmaink. Ezek a hívószavak 2014-ben már régóta ismerősek az olvasónak. Az „arab tavasz” előtt nem sok nyugati politikusnak okozott problémát, hogy arab diktátorokkal fotózkodik. Ugye emlékszünk még Berlusconi és Kadhafi barátságára? Napjainkból már boldog békeidőknek tűnik az az időszak. Még nem volt szétlőve Aleppó óvárosa, obskúrus dzsihádisták nem töltöttek fel lefejezős videókat Youtube-ra, és nem özönlöttek menekültek százezrei Európa felé. Maga a hozzáállásunk, tudásunk, annyira nem változhatott meg, talán az érzelmeink. Mostanra elvesztette az optimizmusát a nyugati közvélemény, valahol most tartunk ott, ahol Joris Luyendijk 2006-ban. A leglényegesebb talán a könyvben az, ahogy Luyendijk rámutat, hogy a nyugati ember lelkiismeret furdalása mennyi kárt okoz. Míg régen a civilizációs misszió a hódítással jár kéz a kézben, addig napjainkban a régi hódításból fakadó lelkiismeret-furdalás az, ami miatt „jobbá” akarjuk tenni a térséget. Ezért van, hogy a Nyugat „donor darlingokat”, vagy felkelőket támogat. A demokráciát el kell vinni mindenképp! Megtörtént, és a Közel-Kelet még nagyobb romhalmaz.

Az, hogy a média érdekek mentén ragad ki dolgokat, felületes, és nem mond el mindent az természetes. Annak, aki kicsit is foglalkozott politikával ez nem új. Igen néha a média, az újságírás rettentő undorító. De ez ugyanúgy csak az érem egyik oldala. A sajtó egyszerre teljesen öncélú és az egyik legfontosabb dolog egy demokráciában. Mint ahogy írtam, nyilvánosság nélkül nincs demokrácia. Talán ezért lesznek a máskor jól tájékozott, rettegett újságírók a Közel-Keleten béna kacsák. A könyv megjelenése óta az internet jócskán megváltoztatta a médiát. Szerintem az, hogy a hírek készítése demokratizálódott, egyfelől garancia lehet arra a problémára, amit Luyendijk leír. Persze ez sem a megoldás ez is manipulálható, ez is dominálható, de legalább egy fokkal jobb, ha mindenki van esélye arra, hogy elmondja a maga történetét.