Abszurd és bizarr

Közelkép a Közel-Keletről

Abszurd és bizarr – talán ezzel a két szóval lehetne legrövidebben és legtalálóbban jellemezni Joris Luyendik könyvét, az Elkendőzött valóságot. Egyáltalán nem „hagyományos” olvasmány, hiszen a körülöttünk lévő tágabb világ egy olyan részletét próbálja elénk tárni, amit más még soha (és amit valószínűleg ilyen részletességgel máshonnét aligha fogunk megismerni).

A könyvnek voltak részletei, megállapításai, melyekről kijelenthetem, hogy korábban már volt tudomásom róla. Ilyen például az íráshoz elengedhetetlen tény, hogy a szóhasználat nem mindegy egy cikk megírásakor, mert a fogalomkészlet meghatározza az író álláspontját, vagy a szerző azon megállapítása, hogy „iszlám” tulajdonképpen nem létezik: értelmezések vannak, és mindenki rá akarja erőszakolni a körülötte élőkre a sajátját. Ilyen információkból – szerencsére – elenyésző mennyiségű található a könyvben, sokkal érdekesebb volt számomra az a rész, amelyről esetleg csak halvány és bizonytalan elképzeléseim voltak. Az olvasás közben és után rengeteg kérdés, gondolat fogalmazódott meg bennem: akár a tudósítással, akár a Közel-Kelettel kapcsolatban.

Mi a szerepe a tudósítónak, ha a központi ügynökségnél előbb és többet tudnak az állomáshelyén történtekről? Ha az információt kívülről, akár otthonról kapja, és abból neki csak saját szavaival kell cikket „gyártania”? Nem fordítva kellene lennie, hogy a tudósító tapasztal, azt megírja, majd beküldi a központba? Mi értelme van a számtalan hírügynökségnek, ha úgyis mindenki egy helyről szerzi az információkat? Lehet egyáltalán hinni a világsajtó nagyágyúinak, ha tudósítóinak zöme fordítókra és tolmácsokra van utalva? Hiszen úgy manipulálják őket, és ezzel az egész nyugati világ sajtóját, ahogyan csak akarják… Akkor végeredményben hol beszélhetünk itt objektív képről?

A sort természetesen még sokáig lehetne folytatni, azonban véleményem szerint a könyvnek nem csupán az a célja, hogy a közel-keleti tudósítók munkájának gyakorlati problémáit és nehézségeit feltárja, hanem a megszokottnál másabb képet adni az arab világról. A közvélemény nagy hibája, hogy a Közel-Keletet gyakran egy kalap alá veszi, a szerző pedig végig azon dolgozik, hogy ezt a hibás képet árnyalja - ezekről a képekről pedig a végtelenségig lehetne beszélni. Ha csak egy apró részletet ragadok ki: szerelemben és háborúban mindent szabad. Biztos ez? A könyvet elolvasva valószínűleg sokan tudnánk vitatkozni ezzel az általános kijelentéssel.

Személy szerint én ezt a világot mindig is érdekesnek és színesnek, ugyanakkor bonyolultnak, átláthatatlannak találtam. A könyv elolvasása - mely kétségtelenül hatalmas élmény volt - azonban bennem csak felerősítette az érzést: minél több információm van a Közel-Keletről, annál kevesebbet tudok róla valójában, de leginkább annál kevesebbet értek belőle.