A tárgyalóasztalon túl...

December 1, hétfő. Jens Stoltenberg – mint a NATO új főtitkára- Brüsszelben beszélt a Szövetség Kelet-Európai terveiről. 2016-ig új gyorsreagálású hadtest felállítását tervezi.

Az elhúzódó Ukrán válság következtében a katonai stratégákat egyre inkább aggasztja a kérdés: Hogyan lehetne megakadályozni, hogy Oroszország esetlegesen Ukrajna bekebelezése után tovább terjeszkedjen Nyugat felé? A NATO válasza a kérdésre: erőteljesebb jelenlét a térségben, gyorsreagálású hadtest felállítása, és támaszpontok építése a Szövetség keleti határainak országaiban.
A "dárda hegye" becenevet viselő speciális egység 5-6 ezer fővel állna fel, és adott esetben pár napon belül bevethetőnek kellene lennie. Hivatalos nevén High Readiness Force, vagyis magas készültségű haderő, az egyik központi eleme a Szövetség új elrettentő intézkedéseinek Oroszországgal szemben.
Ezen felül hat új NATO támaszpont építése van tervben a Baltikumban, Lengyelországban, Romániában, és Bulgáriában. A bázisok egyrészről irányító és logisztikai központok, másrészről egy Keletről érkező támadás esetén katonai "fogadóbizottság" szerepét töltenék be, szoros együttműködésben a dárda hegyével.

Orosz oldalról Alexei Meshkow helyettes orosz külügyminiszter nem titkolta felháborodását a végtelen NATO gyakorlatozások és az atomfegyverek szállítására alkalmas repülőgépek balti államokba való áttelepítéseinek kapcsán.
Moszkvai álláspont szerint a NATO destabilizálja a Baltikumot és Észak-Európát. Ezért az elkövetkezendő évben az oroszoknak szándékukban áll növelni tengeri haderejük jelentétét

a térségben, ami szerintük a nemzetközi biztonság növekedésével járna.

Miközben az annektált Krím földjén teljesen hivatalos formában orosz katonák masíroznak, Jens Stoltenberg nyugodtnak tűnik, halk hangon beszél, megválogatja szavait, mégis határozott: „2014 az agresszió, a krízisek, a konfliktusok éve volt. De a NATO stabilan összetart.”

Kincstári optimizmus Afrika szarván

Olaj, iszlamisták, polgárháború, bukott állam. Dörzsölt külpolitikai szakértők is megizzadnának, ha kiderülne, hogy a hír nem Irakról szól. Szakértők szerint 11 milliárd hordó olajat rejthet az Indiai óceán kontinentális talapzata Afrika szarvánál. Amerikai policymakerek és lobbisták figyelem: az oroszok már ott vannak! Szomália ugyanis december 8-án bejelentette, hogy az Alexander Dzhaparidze orosz milliárdos vezette Soma Oil and Gas befejezte a pozitív eredménnyel záruló kutatást.

A szomáliai kormány (amely jelenleg az ország kisebbik részét tartja ellenőrzése alatt) energiaügyi minisztere ezen a derűs hétfői napon úgy nyilatkozott, hogy országa 6 (hat) év múlva szeretné elindítani az olajkitermelést. Erre szerintük minden feltétel adott: Szomália földrajzi közelsége az olajgazdag arab államokhoz és az újonnan felfedezett afrikai lelőhelyekhez már előrevetítette az olaj meglétét, de ezt igazolni csak a mostani szeizmikus vizsgálat tudta. A cég becslései szerint nagyjából 11 milliárd hordós olajtartalék rejtőzhet az afrikai ország partjainál (összevetésképpen: ez nagyjából negyede Nigéria olajtartalékainak). Ennek megfelelően tervezik a főváros, Mogadishu kikőtőjének a bővítését.

Itt azonban nem annyira felhőtlen a hangulat, a múlt héten is voltak fegyveres összetűzések az iszlamista Al-Shabaab milícia és a kormányerők között. A kormány azonban fogadkozik: szerintük az Indiai óceán biztonságos mára, a kalózkodás – a nyugati országok fellépésének köszönhetően - a múlté, és az iszlamistákat pedig az Afrikai Unió csapatainak segítségével le fogják gyűrni.

Nem ez az egyetlen probléma az 1991 óta polgárháború által sújtott ország olajprogramjával. A koncesszió kiadását megnehezíti, hogy bizonyos területekre – amikre Szomália is igényt formál – Kenya, illetve a két szakadár állam, Puntföld és Szomáliföld is megtette ezt már. Kenyával szemben már a Nemzetközi Bíróságig vitték az ügyet, és biztosak a saját igazukban.

Szomália jelenleg Puntfölddel és az Afrikai Unió missziójával karöltve harcol az iszlám szélsőséges Al-Shabab milícia ellen, amelyet az Al-Qaidához kötnek. Az ország vezette már az ún. "bukott állam index"-et is három éven át 2009-ig, és 2010-ben a Afganisztánt megelőzve lett utolsó előtti a korrupciós ranglistán a Transparency International szerint.

források: innen innen innen

Izrael a spájzban?

Damaszkusz közelében légitámadást intéztek az izraeli gépek, állítja a szíriai hadsereg. Ez nem az első ilyen eset lenne. Tel-Aviv nem kommentál.

Dimas városa, és a damaszkuszi nemzetközi repülőtér mellett történtek a bombázások számolt be a Szír állami televízió. Áldozatokról eddig nem érkezett bejelentés. A délutáni bombázásokról a független Emberi jogok Szíriai Megfigyelő Központja azt írta: 10 erőteljes robbanást hallottak Dimas körül, valamint egy raktár megsemmisüléséről tudnak még. A szír kormányzat azt állítja, hogy az izraeli légierő támogatja a kormányzatuk ellen felkelőket, ennek is tudható be a mostani eset. 

Libanon megerősítette, hogy izraeli vadászgépek érintették a légterüket, 30km-re a bombázásoktól. Az úgynevezett arab tavasz után a Izrael sok támadást intézett azon arab államok ellen, ahol felkelések törtek ki, a sokszor évtizedek óta álló rezsimek ellen. Eddig főként a határmentét bombázták, hogy elkerüljék a fegyvercsempészetet illetve, hogy a szomszédos Libanonban ne törjön ki nagyobb konfliktus. 

Voltak azonban ennél komolyabb helyzetben is már az idők folyamán. Folyamatos zaklatás éri a Golán fennsíkot, amit Izrael tart megszállás alatt. Minden esetben az izraeli hadsereg védekező hadműveleteknek állítja be az esetet vagy nem kommentálja azt, mint a mostani bombázások során.

A Szír-Izraeli konfliktus nem ért véget. Továbbra is lehet számítani különböző bombázásokra, mind két oldal részéről, amit a másik fél nem kommentál.

Források:

http://www.bbc.com/news/world-middle-east-30370670

http://www.syriahr.com/archives/40892

Kivételes szabályok avagy szabályos kivételek

Éppen egy szomszédos országban töltöttem pár nap szabadságot, mikor el kezdtem olvasni Joris Luyendijk Elkendőzött valóság című könyvét. Izgalmas olvasmánynak bizonyult.

Eddig is tudtam, hogy a híreket emberek választják ki, hogy ez valamely érvelés mentén vagy valamilyen szemléletmódból adódóan, eladási és nézettségi számok  alapján történik.
„Hír az, ami eltér a mindennapostól, a szabályt erősítő kivétel" - ezt is tudtam. De nem fogtam fel, hogy „akinek csak a kivételben van része, azt szabálynak fogja tartani".

Vakációmat a hegyek között töltöttem. Nem vásároltam újságot, nem kapcsoltam be a tv-t, napokig "offline voltam". Utolsó estémen - talán a hazautazás kényszerűségének tudatosításaképp- gondoltam, megnézem az esti híreket. Meglepetésemre, a műsor sokkal szórakoztatóbb és sokkal elszomorítóbb volt, mint valaha.

Luyendijk könyvében - az ízlésemnek nagyon is kedvezve- két gondolati szálat fűz párhozamosan.
Egyet az újságírás mikéntjéről. A munkafolyamatról, az utazásról, az interjúkról, a szerkesztőség reakcióiról, a hírkövetésről. Olvasóként pedig, valahol a "be sem engedtek az országba" és a "hírügynökségi jelentésekre kellett támaszkodnom" között, megkérdőjeleztem mennyit is tudok ténylegesen az újságírásról.

Az esti hírműsorok közepette egyszer csak nevetésben törtem ki. Nevetnem kellett önmagamon. Elkezdtem fejben elemezni a híreket. Milyen ország csatornáját nézem? Miért központi hír a központi hír? A valóság melyik perspektíváját tálalják most elém?

A könyv történetének másik szála az "arab világról" szól. Nyelvek, kultúrák, vallások, rossz szomszédság és nagy hatalmi befolyások szövevényéről.  Egy közös ponttal, a diktatúrával. Ez azt jelenti, hogy az ottani emberek valósága nem az én valóságom. Itt ülök Európa közepén, nyugati liberális eszméktől körbevetten, egy "háború utáni generáció" gyermekeként. Értelmezni tudom a híreket, de átérezni semmiképp.

Lehervadt a mosolyom. Csatornát váltottam. Egy kattintással, máris a kellemes színekkel dolgozó reklámok, és a szórakozatóipar könnyed műsorainak tengerében találtam magam.

Végképp nem tudtam eldönteni, hogy nevessek vagy sírjak.

Joris könyve elgondolkoztatott: Én vagyok a célközönség, a fogyasztó, a megrendelő, nekem készülnek a műsorok. Tényleg elégedett vagyok a szolgáltatással? Most akkor mi a kivétel és mi a szabály?

„A hírügynökségek önként teszik fel a szájkosarat”

Joris Luyendijk, Elkendőzött valóság. Közelkép a Közel-Keletről című művét mikor először a kezembe vettem, tudtam, hogy ez nem egy hétköznapi, sablonos eszmefuttatás lesz. Már az első oldalak után be is igazolódott ez a kijelentésem, nem lepődtem meg a mérhetetlen őszinteségen, viszont a szerző által kertelés nélkül leírt eseményeken, mondandón és tényeken annál inkább, ugyanakkor valahol ezt is vártam ettől az írástól. Azt, hogy végre valaki tényleg egy viszonylag objektívnek (már ha egyáltalán létezik ilyen) mondható szemüvegen keresztül bemutassa egy nyugati laikus számára, hogy a Közel-Kelet nem feltétlenül olyan a valóságban, mint amilyennek mi hisszük, mint amit a média közvetít felénk.

Az a helyzet, hogy egy sokkal-sokkal árnyaltabb dologról van szó, mint amit mi itthonról láthatunk. Azt kell mondjam, hogy tudat alatt rendelkeztem azon információk egy bizonyos részével, melyeket Luyendijk megosztott velünk, olvasókkal, de igen megdöbbentő, visszataszító volt olvasnom, hogy hogyan is manipulálják a médián keresztül a Közel-Kelettel tisztában nem levő emberek tudatát, ismereteit. Azért is fontos ez a momentum, hiszen ezeknek az embereknek ez az egyetlen kapaszkodó, összekötő kapocs a saját hétköznapjai és a Közel-Kelet, illetve a világ bármely tája között.  Fontos arra is gondolni, hogy ami nincs leírva, leadva, közvetítve, tulajdonképpen sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint azok a képek, hírek, melyeket készen tálalnak elénk.

Elmondható, hogy az emberekben él egy idealisztikus elképzelés arról, hogy a világ eseményeit a bizonyos médiumoknak hogyan is kellene elénk tárni. Az emberekben (ha mélyen is), de megvan az igény arra, hogy a felek álláspontját ismertessék velük, esetleg a médiumok a bemutatott térség szócsöveként is funkcionáljanak, hogy kicsit betekintést nyerjenek egy olyan világba, ahová lehet, hogy sohasem fognak eljutni.

Ehhez képest Luyendijk beismeri, hogy bizony ennek az elképzelésnek kevés köze van a valósághoz, hiszen a nézők, hallgatók csak azt tudják, amit és ahogyan nekik közvetítenek. A tény, hogy ezek a híreket sokszor taxikban ülve, konzulátusokon vízumra várva születnek, valahogy nincsenek összhangban azzal, amit mi, itthon ülve várunk. Ezekben az esetekben az újságíróknak hangoztatott „Ismerd meg a világot!” szlogen valahogy nem érvényesül.

Lehet, hogy ezt a mondatot a (fő)szerkesztőknek sem ártana szem előtt tartaniuk, kiábrándító volt olvasni, hogy miféle praktikákkal is rendelkeznek. Tény persze, hogy egy ember nem lehet 100%-ig tisztában a világban zajló összes eseménnyel, de a szövegek összeollózása más forrásokból, a ferdítések és a szenzációhajhászás, továbbá az információk hiánya valahogy nem egyeztethető számomra össze az ezzel a tevékenységgel szemben támasztott elvárásokkal.

Nyilván mi ez ellen nem kifejezetten tudunk fellépni, viszont annyit igenis tehetünk, hogy képbe kerülünk egy kicsit azokkal a trükkökkel, melyekkel a médiumok élnek. Ehhez első lépésként csak ajánlani tudom az Elkendőzött valóság című művet, megéri kézbe venni.

Az elszúrt valóság

A valóság nem egy önmagában létező valami, már ha létezik olyasmi, hogy valóság. Ezt az írással foglalkozók nap, mint nap tapasztalják. A valóságot nem lehet leírni. Nézőpontunk, előítéleteink, vagy csak az, ahogyan emlékezünk, mindegyik egy sajátos, egyéni valóságot csinál a nagy egészből. Utóbbit, vagyis azt, hogy mennyire lehetetlen elmesélni azt, hogy mi történt pontosan, Ottlik Géza pontosan leírta.

A leginkább nehéz, azonban az ha a közelébe se férhetünk a valóságnak. Ha egy a diktatúrától demokráciáig terjedő skálán kéne elhelyezni országokat, akkor talán a mértékegység az lehetne, hogy mennyire férsz hozzá a valósághoz. Persze van még sok más tényező, de nekünk most csak ez az egy fontos. A demokráciában, ha működik, akkor tudod, mi folyik. Egy diktatúrában meg gőzöd sincs. Talán ez lenne a könyv fő mondandója a közel-keleti újságírásról. Az író kicsit a Csendes amerikaiban felbukkanó Thomas Fowley-ra emlékeztet. Az Indokinából tudósító angol újságíróra, aki valami használható anyagot próbál hazaküldeni, és közben mind a helyiektől, mind pedig a fellengzős amerikaiaktól teljesen megcsömörlött.

Ez a kiábrándult hangnem végig ott van a könyvben. Az írás megjelenésekor, 2006-ban valószínűleg sokkoló volt, főleg egy nyugat-európainak, mindezeket olvasni. Az arab világ nem tart sehova, kamu, hogy ezek demokráciák lennének, és különben is ebben a közegben nem értelmezhetőek a mi fogalmaink. Ezek a hívószavak 2014-ben már régóta ismerősek az olvasónak. Az „arab tavasz” előtt nem sok nyugati politikusnak okozott problémát, hogy arab diktátorokkal fotózkodik. Ugye emlékszünk még Berlusconi és Kadhafi barátságára? Napjainkból már boldog békeidőknek tűnik az az időszak. Még nem volt szétlőve Aleppó óvárosa, obskúrus dzsihádisták nem töltöttek fel lefejezős videókat Youtube-ra, és nem özönlöttek menekültek százezrei Európa felé. Maga a hozzáállásunk, tudásunk, annyira nem változhatott meg, talán az érzelmeink. Mostanra elvesztette az optimizmusát a nyugati közvélemény, valahol most tartunk ott, ahol Joris Luyendijk 2006-ban. A leglényegesebb talán a könyvben az, ahogy Luyendijk rámutat, hogy a nyugati ember lelkiismeret furdalása mennyi kárt okoz. Míg régen a civilizációs misszió a hódítással jár kéz a kézben, addig napjainkban a régi hódításból fakadó lelkiismeret-furdalás az, ami miatt „jobbá” akarjuk tenni a térséget. Ezért van, hogy a Nyugat „donor darlingokat”, vagy felkelőket támogat. A demokráciát el kell vinni mindenképp! Megtörtént, és a Közel-Kelet még nagyobb romhalmaz.

Az, hogy a média érdekek mentén ragad ki dolgokat, felületes, és nem mond el mindent az természetes. Annak, aki kicsit is foglalkozott politikával ez nem új. Igen néha a média, az újságírás rettentő undorító. De ez ugyanúgy csak az érem egyik oldala. A sajtó egyszerre teljesen öncélú és az egyik legfontosabb dolog egy demokráciában. Mint ahogy írtam, nyilvánosság nélkül nincs demokrácia. Talán ezért lesznek a máskor jól tájékozott, rettegett újságírók a Közel-Keleten béna kacsák. A könyv megjelenése óta az internet jócskán megváltoztatta a médiát. Szerintem az, hogy a hírek készítése demokratizálódott, egyfelől garancia lehet arra a problémára, amit Luyendijk leír. Persze ez sem a megoldás ez is manipulálható, ez is dominálható, de legalább egy fokkal jobb, ha mindenki van esélye arra, hogy elmondja a maga történetét.