Közelkép a Közel-Keletről?

Joris Luyendiik, holland újságíró, Elkendőzött valóság, közelkép a Közel-Keletről című regényének elolvasása után meglehetősen ambivalens érzelmek kavarogtak bennem. A könyv sok ok miatt tetszhetett volna, hiszen őszinte, részletgazdag leírást ad mind a közelmúlt közel-keleti eseményeiről, az érintett országok társadalmairól, állami berendezkedéseiről, és a diktatúrák mindennapi emberi oldaláról, mind a média hazug, felelőtlen, manipulatív és piac orientált működéséről. Mégis, egészében tekintve, sajnos nem tett eleget azon várakozásaimnak, melyeket az első oldalak után támasztottam az igényes, részletgazdag beszámolóként induló mű iránt. Annak ellenére, hogy meglehetősen negatív hangon írok olvasmány élményemről, szeretném leszögezni, hogy a mű véleményem szerint nem rossz. És pont ez jelenti számomra a csalódást, hogy lehetett volna sokkal jobb is, sokkal átütőbb. Benyomásaim alapján Luyendiik maga is ilyennek szánta volna. Ezért a továbbiakban szeretném arra helyezni a hangsúlyt, hogy mi miatt éreztem úgy, hogy a mű sajnos nem élt az ígéretes lehetőségeivel.

Fentebb írtam már, hogy alapjában véve a mű olvasmányos, információban gazdag, személyes hangvételű, őszinte beszámoló. Mégis az olvasás során hamar úgy éreztem, hogy a leírás parttalanná válik, és az első négy-öt fejezet után már ugyanazt ismételgeti, más más színekbe öltöztetve, hogy a média hazug, a nyugati ember naiv, a közel-keleti ember is ember, a diktatúra milyen álságos, a diktatúrában élő ember nem azonos a gonosz diktatúrával, és még sorolhatnám. A könyv nem lepett meg sok új információval, habár ezt be lehet tudni korábbi tanulmányaimnak, illetve a Külpolitikai újságírás kurzus és az MTI látogatás során megszerzett előzetes ismereteimnek. A legnagyobb problémát azomban az jelentette, hogy amint a mű lassan haladt előre, egyre inkább úgy tűnt számomra, hogy Joris a saját csalódásait nem csak meg akarja ismertetni az olvasóval, hanem le is akarná őket nyomni a torkán, mintha az olvasó valami miatt nem lenne képes elsőre felfogni a könyv üzenetét. Ezt értem az alatt, hogy egy idő után már nem találkozunk új üzenetekkel, pusztán ugyanazokat a kezdetben megdöbbentő tapasztalatokat mutatja be Joris újra és újra, újabb és újabb példákkal alátámasztva. Sajnos így véleményem szerint a tényfeltáró, leleplező mű lassan egy naiv nyugati, elsősorban nyugatiaknak szóló segélykiáltásává válik, hogy értsék már meg végre, hogy mi is folyik a nagyvilágban valójában.

A másik szál, amely szintén érdekessége és érthetősége ellenére a sokadszori ismétlés miatt zavaróvá vált számomra, az Joris mentegetőzése volt, mely a személyes igazságvágya és a munkáltatója elvárásainak kiszolgálása között feszülő érték ellentétből eredt. A média elvárta tőle a hírek egyoldalú, fogyasztói piacra szánt, sikerhajhászó bemutatását, holott Luyendiik látta, hogy ezzel ő is részesévé válik annak a megtévesztő hadjáratnak, amelyet a nyugati média folytat, hogy az általa közölt tartalmat még érdekesebbé tegye. Érdekes volt azt olvasni, hogy a valóságformálás olyan mértékeket ölt, hogy paradox módon a harctéri tudósítók nem azért viselnek rohamsisakot és golyóálló mellényt, hogy a nézőket megtévesszék, hanem a felvétel után azért veszik le ezeket a kellékeket, hogy saját pszichéjüket verjék át a veszély mértékét illetőleg. Természetesen már a kezdetekkor érthetővé válik Joris megdöbbenése és vívódása a hamis médiavilág kiszolgálása miatt, de pont ezért, mivel számomra ez teljesen érthető volt, nem láttam be annak szükségességét, hogy a szerző a teljes mű során mentegesse önmagát, hiszen pályakezdő tudósítóként belátható módon nem volt sok választása. Mégis úgy éreztem, mintha naivitásából következő megdöbbenései mellett, ez lenne a másik dolog, melyet folyamatosan, újra és  újra ismételve le akarna nyomni az olvasó torkán, hogy ő erről nem tehet, holott ez teljesen evidens, és szerintem önmagán kívül nagyon kevés ember bírálná őt ezért.

Sokadszorra is ismételve önmagamat, véleményem szerint a könyv nagyon jól indít, érdekes, érthető és megdöbbentő adatokat sorol fel egy személyes és közvetlen szemszögből. Mégis a terjedelmét egy idő után a témához mérten túlzónak éreztem, és a műben felvonultatott események, tapasztalatok leírása lassan vontatottá vált. A végére sokkal inkább éreztem egy naiv nyugati ugyancsak naiv nyugatiaknak szóló, sokkolónak, felrázónak szánt beszámolójának a zord világról, valamint önigazoló mentegetőzésének, hogy miért is nem viselkedett másképp, mint a körülötte működő hazug média, mint egy olyan tényfeltáró vallomásnak, mely valóban új információval és a könyv hosszával arányos mennyiségű új gondolattal tud meglepni.