Joris Luyendijk: Elkendőzött valóság – Közelkép a Közel-Keletről

Kíváncsian vettem a kezembe a könyvet , hiszen első pillantásra a cím nem igazán segített a téma értelmezésében a földrajzi meghatározáson, illetve azon az utaláson kívül, hogy az olvasó számára meglepetéseket tartalmaz. Mindkét cím utalta elvárásom teljes mértékben teljesült.

Érdekes volt szembesülni a könyv olvasása során, hogy mi zajlik a külföldi tudósítások , újságírás és sajtóügynökségek működésének hátterében, hogyan lendül munkába a hírgépezet összes apró fogaskereke. Míg gyakran a belpolitikai híreket ösztönösen óvatosan kezeljük, addig hajlandóak vagyunk a külpolitikai újságírást készpénznek venni, de talán nem kellene így cselekednünk, hiszen sokszor mint ahogy meg tudtuk a „helyi” tudósító is csak másod- vagy harmadkézből ismeri az eseményeket.

A mű teljesen lerombolja a fejünkben kialakult idealázált, gyakran éppen a média által közvetített képet, hogyan is néz ki ez a szakam belülről. A könyv folyamán Joris Luyendijk megismerteti az olvasókat az újságírók mindennapi életét végig kísérő szakkifejezésekkel, mint a freelancer, dateline, talking head, fixer és donor darlings és hiába használja ezeket az idegen kifejezéseket a mű végig érhető és könnyen emészthető marad.

Az író a könyv egész folyamán át próbálja bemutatni, hogy minden amit az újságokban olvasunk vagy a tévében látunk csupán az érem egyik oldala, egy jól megkomponált és gondosan kiválasztott része a Közel-Kelet történéseinek, míg az érem másik oldala , a történetek emberi része nem jut el a Nyugathoz, vagy ha igen maximum a „human interest” rovatokban, miközben könyvén keresztül mégiscsak megismerjük ezt a világot. Azt, hogy ott (is) a pénz mozgatja az egyes emberek érdekeit és ez az ami beszédre bírja őket, ott (is) összekacsintanak az emberek egészen addig amíg nem érzik magukat az államhatalomtól fenyegetve, ugyanis attól a pillanattól kezdve zárt ajtókon kopogtatunk. Érzékletesen szemlélteti egy fiatal lánytól való idézettel, milyen is diktatúrában élni: „ úgy éreztem van a fejemben valaki, aki folyamatosan ellenőrzi, hogy veszélyes-e amit mondani készülök.” Meglepő volt olvasni az író sorait, ahogy a csupán a lakásától 15 méterre lévő kereszteződésben a történt merényletről hatalmas nyugalommal ír, amellett, hogy a szomszédja egy leszakadt emberi testrészt, egy felsőkart talál a kertjében, mert ha az ember ebben él, már nem mérlegeli minden nap ezeket az életét veszélyeztető tényezőket.

A könyv első részét könnyen olvashatóak és élvezetesnek tartom, azonban a második résznél számomra megtört ez a lendület és bár Izrael volt a fordulópont ahol olyan szinteket öltött a média kiszolgálása, hogy már lassan külön iparággá alakult, számomra az író nem tudta az első részhez viszonyítva az izraeli-palesztin konfliktus közvetítést az első részhez hasonlóan izgalmassá tenni.

Összességében  ajánlani tudom a könyvet, mindenkinek: annak is aki érdeklődik az újságírás világa iránt és annak is aki csak egy kellemes olvasmányra vágyik, hiszen a mű segít a nyugati és közel-keleti kultúrák különbségeinek megértésében és rávilágít arra a tényre, hogy fehér foltok mindig is lesznek- még az újságírók számára is. Valamint ha időm engedi biztosan keresni fogok a témában hasonló könyveket, amelyek már beszámolnak arról is, hogyan alakította át az internet a Joris Luyendijk által felvázolt képletet.