Cabinda, Angola éléskamrája
Az 1975-ös afrikai
gyarmat-felszabadulási hullám során Angola véglegesen függetlenedett
Portugáliától, magához láncolva a szintén függetlenedésre vágyó Cabindát.
Cabinda valóságos El Dorado-nak
bizonyult Angolának, a kőolajban és trópusi fában gazdag terület rengeteg lehetőséget
tartogatott egy újonnan önállósodó állam számára. Cabindának azonban elege lett
az állandó elnyomásból és a kizsákmányolásból. A függetlenség kiharcolása érdekében
különböző felszabadulási mozgalmak bontakoztak ki, melyek végül a FLEC nevű politikai csoportosulásban
egyesültek, közösen folytatva a harcot az új gyarmatosító, Angola ellen.
Afrika rejtett kincséről, Cabindáról nemzetközi
viszonylatban talán 2010-ben hallhattunk utoljára. Ekkor került megrendezésre
Angolában az Afrikai Nemzetek Kupája, ahol a FLEC - Cabinda Enklávé Felszabadításáért Küzdő Front - tagjai tüzet nyitottak a
togói labdarúgó-válogatottat szállító autóbuszra. A támadásban három ember vesztette életét, kilencen pedig megsebesültek, köztük több játékos is.
Cabinda exklávé Angola olyan tartománya, mely földrajzilag
nem határos az anyaországgal, jogilag azonban részét képezi. Angola Afrika második
legnagyobb kőolajtermelője, fő bányászati területei és olajtartaléka pedig
Cabinda tartományban találhatóak. Az ország olajbevételének 60 százaléka innen
származik; a főbb olajvállalatok, mint a Sonangol, a Total, az
Eni, a Galp és a Chevron egyes platformjai Cabindában helyezkednek el.
1975. november 11-én lépett érvénybe az Angola
függetlenedését deklaráló alvori megállapodás, melyet a három fő angolai front;
az MPLA, az FNLA és az UNITA hitelesített. Ebben szerepel, hogy Cabinda Angola határon
túli tartományának minősül, habár ezt a szerződést a FLEC nem írta alá. Ugyanebben
az évben, az Afrikai Egységszervezet (OAU) csúcstalálkozóján a FLEC vezetője,
Luiz Ranque Franque már kinyilvánította Cabinda függetlenségét, ezt azonban sem
az OAU, sem más nemzetközi szervezet nem ismerte el; tartva attól, hogy a
beleegyezés ösztönzően hatna más afrikai népek számára. A megállapodást
követően a tartomány területén fegyveres lázadás vette kezdetét, melyet az MPLA
– Népi Mozgalom Angola Felszabadításáért – egy 15.000 fős kubai hadsereg
segítségével győzött le. A felkelés leverését követően a FLEC kormánya Párizsba emigrált, remélve, hogy
nemzetközi támogatásra talál a függetlenedés eléréséhez. A gerillamozgalommá
átalakuló FLEC-ben még erősen élt az anti-kolonialista mentalitás. Célja elsősorban
az igazság és a függetlenség kivívása lett, valamint a nemzetközi közösség
tájékoztatása kiszolgáltatottságukról. Szerintük Angola kizsákmányolja őket és
belőlük profitál, míg a munkát külföldi cégek külföldi alkalmazottai végzik, a
tartományban pedig éhínség, szegénység, és járványok dúlnak.
2006-ban António Bento Bembe, a FLEC főtitkára, (később az
angolai kormány tárca nélküli minisztere) tűzszüneti szerződést kötött Angolával,
amit az USA, az EU, az Afrikai Unió, Oroszország és Japán is elismert. A FLEC
ezt árulásnak tekintette, így újabb harcot hirdetett a totális függetlenségért.
A békekötés utáni váratlan, 2010-es merénylet egész Afrikát megrázta, miközben a
FLEC globális figyelmet nyert magának. A mozgalom új, kitűzött célja a cabindai gazdaság hátráltatása és külföldről
betelepedő vállalatok megfélemlítése lett, helyi olajcégek telephelyén dolgozó
külföldi alkalmazottakat raboltak el és tartottak fogságban.
2010 után a fegyveres összetűzések Angolával rendszeressé
váltak, majd 2016-ban, mikor Nzita Tiago, a mozgalom egyik alapítója elhunyt, a
FLEC tagjai ismét meghirdették a harcot. 2016 nyarán közel 40 angolai és
cabindai fegyveres vesztette életét az összetűzésekben. A probléma súlyosságára
ráébredő új, 2017-ben megválasztott angolai elnök, João Lourenço egyik fő
céljának a cabindai életkörülmények javítását, a korábbi harcosok és családjuk
megsegítését, valamint a társadalomba történő reintegrálását tűzte ki. Másik
legfontosabb törekvése a cabindai gazdaság fejlesztése, beruházások és
technikai újítások segítségével. Ehhez azonban az államfőnek azt a lehetetlen
helyzetet kell mérlegelnie, hogyan érhetné el, hogy se a gazdasági, se a szociális
érdekek ne sérüljenek.
Fennáll tehát egy paradoxon, hiszen a máig korruptként
elkönyvelt angolai kormányt ismerve a finomítók fejlesztéséből származó bevétel
nagyobb valószínűséggel folyik az „afrikai Dubai”-ként emlegetett Luanda
fényűző világába, mintsem az elmaradott, marginalizált társadalom
kompenzálására. Az elégedetlen cabindai nép pedig hogy máshogy juttathatná
elnyomója tudtára, hogy szenved, mint egy újabb (fegyveres) felkeléssel. Ez lehet az afrikai dekolonizált államok
ördögi köre, így használja ki az erősebb a gyengébbet és így válik az áldozat
is zsarnokká.
Források:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése