A kendőzetlen valóság-benyomások Joris Luyendijk könyvéről

A holland újságíró első kézből szerezte tapasztalatait:  a ,,Volksrant” újság helyszíni tudósítójaként éveket töltött a Közel - Kelet tűzfészkében. Valószínűleg más képet kapnánk, ha hírlapba írt cikkeit vetnénk össze a könyvben taglaltakkal. Miért?  Ő maga írja: azért,  mert az egyszeri hír-olvasó, ha kap is híreket a világról- jobbára csak ál-világképét tudja velük továbbépíteni.  A gonosz X, a jó, és hős Y, a Z eszme védője, őrjöngő, egzotikus vademberek: ennyi amit egy átlagember láthat a Közel- Keletről.

Holott-az író szerint - ennek nem így kéne lennie, mégis így van! Bővebb filozófiai fejtegetések helyett, a dolgok megismerhetőségéről,  a mindig jelen lévő szubjektivitást egyszerűen példákon keresztül mutatja be.

Mit lát a holland olvasó,? Amit riportere/ újságírója átnyújt neki. Az az újságíró aki testközelben él meg egy bombamerényletet Izraelben, aki hús-vér Hamasz tagok otthonába látogat el, aki egyiptomi diákokkal tanult együtt. Ám az információ útja nem ilyen rövid. Át kell mennie a szerkesztők, a részlegvezetők, tördelők,  stb kezén. Akik úgy kívánják formálni a közel-kelet képet, hogy maguk is csak másodlagos hírekből értesültek,,,sőt a legtöbben még arabul sem tudnak”- jegyzi meg ironikusan Luyendijk. Persze, ezt máshogyan-ha fenn akarjuk tartani az újságírást- nem is lehetne megoldani.

A torzuláshoz hozzájárul hogy két különböző világról beszélünk . Jóllehet a holland újságíró tapasztalatai szerint maga az emberi természet mindenütt ugyanolyan-ő is meglepődött, mikor igazi arab emberek lettek a hírlapiakból. De a másik a nyugati olvasó abszolút tájékozatlansága: arab szavak, aminek az értelmét nem érti, a konfliktusok okát sem, az egész világképüket, és gondolkodásukat, a szimbólumokról nem is beszélve.

Talán a legfontosabb amiben megerősített a könyv , azt egy egyszerű szólás fejezi ki legjobban: az éremnek mindig két oldala van. Közhely, de talán a Közel-Kelet esetében mégsem-hiszen mi csak az egyik oldalról látjuk ezt a képet. Nem is beszélve arról, hogy a ,,,vágóolló törvénye miatt” a tévénéző-újságolvasó ember fájdalmasan keveset lát a valóságból. Lát például egy öngyilkos merénylet helyszínéről készült képet, vagy bin Laden arcát. Ám nem látja( át) azt a szövevényes és olykor kaotikus valóságot, ami mindezek mögött meghúzódik. Kik tették és miért? Biztos, hogy ő nem keseredne el annyira ilyen helyzetben, hogy ilyen eszközökhöz folyamodik? Ha  a,,másik parton ’’állna, máshogy szocializálódva, például  bizonyára osztaná az ottaniak nézetét is: ,,Amerika maga a gonosz, és minden eszközzel védekezni kell ellene”

Egy másik példa az egyoldalú tájékoztatásra: A palesztin helyzet.  Mint Luyendijk szomorúan tapasztalta, egy megszállást nem fog fel az ember az újságokból. Ám ha egy palesztin robbant egy étteremben? Egy kép a helyszínről és minden világos. Pártatlanul nézve is: ez nem igazságos, nem vezet el az igazi helyzet megismeréséhez.

  Itt helyes utalni egy másik problémára: kinek a szemszögéből látunk egy eseményt? Azon túl, hogy milyen beállítottságú sajtót járatunk, kérdéses: kitől szerzi annak a lapnak a szerkesztősége az információt? Mely állam milyen eszközökkel tudja manipulálni a híradásokat? 

 Nyilván ezek csak a fontosabb szempontok , ám kiindulási alapnak jók lehetnek.  Összefoglalva  az egész könyv üzenetét, melyet számomra hagyott: A problémákat nem hogy megoldani, de még felismerni sem lehet a maguk valójában, ha már a legegyszerűbb tényeket is hamisan kapjuk meg.