Elkendőzött valóság - Közelkép a Közel-Keletről
Joris Luyendijk könyve az Elkendőzött valóság
betekintést enged a Közel-Keleti tudósítás világába. A szerző próbálja mindazt
megmutatni, ami a képen és a „képen
kívül” van, amit a média nem vagy
egészen másként mutat. Teszi mindezt nagyon őszintén.
A tudósítói munkáról alkotott véleményemet több ponton
is megcáfolta Luyendijk könyve. Naivan úgy gondoltam, a tudósítók elsődleges
forrásokból dolgoznak és jól ismerik az adott terepet, amelyről írnak.
Kiábrándító, hogy sokszor azonban csak egy ötcsillagos hotelben berendezett
sajtközpontból az ingyen szendvics és kávé mellé kapott „tuti idézetes”
hand-outok alapján készülnek a cikkek. A szerző is sokszor ehhez a módszerhez
folyamodik a verseny és az időhiány miatt.
A vágóolló törvényéről is itt olvastam először, ami a
képek közvélemény formáló erejéről szól. Azt eddig is tudtam, hogy a képeknek
nagyobb hatásuk van a nézőkre, mint a hangnak/szövegnek. Meghökkentett azonban
az, hogy ezek a felvételek hogyan készülnek és valójában mennyire picike
szeletét mutatják az egésznek. Az, hogy a riportalanyok „parancsszóra” sírják el magukat, színészkednek, mindezt
legtöbbször pénzért a stábok kérésére, hiteltelenné teszi a felvételeket.
Persze ez is csak üzlet és jó terep a médiaháború folytatásának.
A második intifáda tárgyalásánál került elő a
médiaháború, amiben az írott sajtó és a tévé is pódiumot biztosít a konfliktus megvívására. Ebben a háborúban nem számít mi
történt, csak az hogyan tálalják és egyáltalán bekerül-e a hírekbe. Minden
újabb hír olyan, mint egy hadművelet. Mire idáig jutottam a könyv olvasásában,
már meg sem lepődtem...
Az mégis megdöbbentő volt számomra, hogy gyakorlatilag
minden hír manipulál(t) és több „szűrőn” is átmegy mire hozzánk elér. Hogy
alakíthatnánk ki a saját véleményünket bármiről is, ha a hírekkel már eleve
kész nézőpontot is kapunk?!
A könyv megerősítette az álláspontomat abban, hogy nem
véletlenül nevezik a médiát a negyedik hatalmi ágnak. Mi nézők vagy olvasók
csak azt látjuk, amit látni engednek, és ahogy a szerző is írja, néha a lényeg
marad ki a képből. Hogyan is tudhatnánk így mi történik a Közel-Keleten,
amikor a hírekben hatalmas Nyugat-ellen tüntetésekről olvasunk, ahol valójában
csak százhúsz hivatalnok vesz részt. Az sem volt új, hogy az adott újságnak,
csatornának is az első és legfontosabb célja a néző-, illetve olvasószám
növelése, megtartása nem pedig a tájékoztatás. „If it bleeds, it leads.”
A szerző azonban rávilágít arra, hogy egy dolgot
milyen sokféle szemszögből lehet közvetíteni és ezt eleve mennyire meghatározza
a szóhasználat. Nem mindegy, hogy a „muszlim, arab betelepült, szabadságharcos,
vagy terrorista” megnevezést használjuk ugyanarra a csoportra. A kifejezéseknek
egész ezidáig nem is tulajdonítottam ekkora jelentőséget.
A holland szerző egy rendkívül értékes könyvet ad
olvasója kezébe és nem hagy illúziókat a média működésével kapcsolatban.
Mindent egybe vetve nekem nagyon tetszett, bár több kérdést hagyott mint
amennyit megválaszolt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése