Tuti idézetek, diktatúra,
médiaháború – a könyv kulcsszavai, nekem. Bár ettől sokkal összetettebb a mű,
a lényeg bennük van. Korábban még nem volt szerencsém az arab világról szóló,
ennyire őszinte és valós képet kapni, de Luyendijk könyvét olvasva ez az űr
kezd megszűnni. Nagyon tetszett az a stílus és őszinteség, mellyel átadta
olvasói számára gondolatait, véleményét és tapasztalatait az arab világról és a
média világáról.
Miben erősített meg a könyv? Kacsingatva az újságírás
világával egy-két tény már világos volt a számomra, úgy mint a hírérték szerepe vagy a médiabefolyás. Tudtam, hogy rangsorolni
kell a hírek között, és hogy a tájékozott, az adott térséget vagy régiót az
olvasónál vélhetően jobban, mélyebben ismerő újságíró számára sokszor logikusabb
és fontosabb volna a háttéranyagokat közölni,
mint a halálos áldozatokat követelő merényletek vagy konfliktusok tényeit
közölni.
Világos volt az is, hogy - sajnos - létező fogalom a
médiabefolyás, bár ennek mértéke már a miben
mondott újat a könyv kategória. Hallottam már a CNN-hatásról, valamint
ismerős fogalom a vezércikk és a főoldalon való megjelenés is, melyekben
nemcsak az játszik közre, hogy mennyire jó egy cikk, illetve milyen érdekes, az
olvasót érdeklő eseményről ír, hanem az is, hogy mennyire figyelemfelkeltő a
címe, milyen képekkel töri meg a szerző, és a többi. Amikor azonban beúszik a
képbe a TV, a kész storyk és a PR-gépezet …, az már egy egészen új dolog volt
számomra.
Még egy dolog, amelyben megerősített a könyv: az olvasó mindig mindent jobban tud.
Nos, a kommentelők fogalma ismerős volt, és nem lepett meg, amit a könyvben
olvashattam a felháborodott olvasói levelekről. Valahol jó is volt olvasni,
hogy akkor ez mindenkivel megesik, még az igazán elismert újságírókkal is. Bár
a fenyegető SMS-ek és üzenetek világáról nem volt jó hallani.
Mindezek
mellett természetesen sok-sok új dolgot is mondott a könyv. Az első és
legfontosabb talán az, amit a milyen egy
diktatúrában élni körülményeiről olvashattam. Voltak róla elképzeléseim, de
egészen megdöbbentett az a világ, amely elém tárult, mind a kairói, mind a
libanoni, mind a kelet-jeruzsálemi (!) résznél. A lefizetések mértéke, az
állampolgárok hozzáállása, a megaláztatás és az elnyomás mibenléte. Legjobban a
női öncsonkítás rázott meg… .
Ide tartozik,
hogy a mártírok szüleinek valós érzései előttem is elkendőzöttek voltak eddig;
nem tudtam, hogy a lelki betegség ennyire
tabu… .
Az a PR-háború is újdonság volt
számomra, amit Izrael végez a kész sztorikkal, a taktikázással, a lobbierővel.
Ugyanakkor a palesztin fél is meglepett, nem a felkészületlenségével, de a
merényletek híradóhoz időzítésével mindenképpen. Ugyanakkor meglepett a könyv
azzal is, miként elém tárult a nyugati szerkesztőségek hozzáállása. A
szerkesztőségek szűrő és a megrendelők szűrő hatása, valamint a tévéperc
szerepe. Legjobban azonban mégis az döbbentett meg, mekkora színjáték sok
esetben egy-egy műsor. Az, hogy az érintettek készek, képesek erre, ennyire
megjátszani magukat, azt nem gondoltam volna.
Összességében a szerző
következtetéseiből tanultam és épültem a legtöbbet: 1) a sajátos újságírói
felfogás becsatornázása nem lehetséges egy tényeket közlő külpolitikai rovatban,
így nem lehet megváltani a világot; 2) „a híradás olyan, mint a futószalag a
péküzemben”, tehát a szerkesztőség témaválasztása, ebből következően a
hírügynökségek anyaga a mérvadó; 3) a médiaháború létezik és létezni fog.
Ami pedig végig segített a maga
iróniájával átérezni a szituációkat, az a viccek olvasása volt, így lett teljes
az elkendőzött valóság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése