Demokrácia és nyilvánosság à l’arabe

Joris Luyendijk Elkendőzött valóság című könyvét nagy várakozással és gyermeki kíváncsisággal vettem a kezembe, nem tudtam mire számíthatok csak azt, hogy jó lesz, hiszen oly sokan ajánlották már. Vakon abban reménykedtem, hogy közelebbi képet kapok a közel-keleti konfliktusok hátteréről, esetlegesen ott élő családok életéről. Sajnos azt kell mondanom várakozásaim nem teljesültek, sok új információval nem bővíthettem tudásomat, mindezek ellenére megérte elolvasni.

A holland tudósító részletesen beszámol arról az 5 évről, amit Közel-Keleten töltött el, ahol testközelben tapasztalhatta meg a varázslatos kelet kevésbé csodás és lenyűgöző titkait, ahol túlélt háborút és bombázást, megtapasztalta a rendőrállam működésének fortélyait, ahol a média elkendőzi a valóságot, ahol pénzzel minden megvásárolható. Sajátos logika alapján működik a média, de nem csak itt, a manipuláció eszközévé hálhat bárhol és bármikor a világon. Bármilyen kegyetlenül is hangzik pénzzel sok minden orvosolható a bolygón.

„If it bleeds its lead” 

Szomorú, de igaz és nem csak a Közel-Keletre, ez a média kíméletlen valósága, minél több az áldozatok száma annál nagyobb a hírértéke. Ezzel a mondattal tudom a legjobban megragadni a médiáról szóló rész lényegét. Természetesen ezen felül számos, sokak számára kevésbé köztudott tény is elmondható a negyedik hatalmi ágról, mint például az, hogy nem feltétlenül hiteles, nem biztos, hogy aktuális, sőt az sem valószínű hogy egy-egy hírt a helyszínről tudósítanak (az is lehet, hogy egy szállodaszobából jelenezik be egy másik országból), nem is beszélve arról, hogy jó néhányat már előre megírtak. Mi, nyugatiak előszeretettel dobálózunk nagyot mondó szavakkal, mint a szólásszabadság, sajtószabadság, véleménynyilvánítás szabadsága, de el kell ismernünk, hogy mindezek a világ egyes részein csak akkor és csak olyan formában létezhetnek ahogy az államérdek, vagy éppen a diktátor érdeke megköveteli. Minden csak nézőpont kérdése. Ugyanazt az eseményt többféleképpen, egymásnak teljesen ellentmondva is be lehet mutatni, amihez kiváló eszköz a média.

„A diktatúra olyan mint a szex… 

…olvashatsz róla amennyit akarsz, de amíg magad nem próbálod, voltaképp dunsztod sincs róla miről beszélnek a többiek” Ennél egyszerűbben és lényegre törőbben nem is lehetne egy diktatúrát jellemezni. Egy autoriter rezsimben nem lehet szabadon ide-oda utazni, nem lehet bárkit meginterjúvolni, illetve bármilyen kérdést feltenni, továbbá publikálni. Ha nem tudod hol, mikor és kit kell "megkenni" örökkévalóságig várakozhatsz egy-egy hivatalban. Itt emelném ki a könyv egyik legnagyobb tévedését, sok mindent meg lehet magyarázni diktatúrával, de nem minden vezethető vissza erre.  Az muszlim országok hierarchikus, törzseken alapuló társadalmak amelyeket mélyen áthat a tekintélyelvűség, melynek következtében egy arab sosem fog ellentmondani a társadalmi hierarchiában felette álló személynek, továbbá sosem fogja kérdőre vonni.

Tévhitek a Közel-Keletről

A leggyakoribb feltételezés az, hogy a demokrácia hiánya szorosan kapcsolódik a valláshoz vagy a kultúrához, mivel ezen országok lakói nagyjából ugyanazt a nyelvet beszélik, a többség egy vallási csoporthoz, méghozzá az iszlámhoz tartozik. Ugyanakkor sem a kultúra, sem a vallás nem kínál meggyőző magyarázatot az arab demokráciai deficitre. Az arab államberendezkedésekben az alkotmányos vagy képviseleti kormányzásnak semmilyen előzményét nem találjuk meg, az arabok – akarva, akaratlanul - beletörődtek a tekintélyuralmi kormányzatba és a passzív behódolásba. A kultúrának és a vallásnak annyiban van szerepe, hogy megosztottá teszi az államokat, ezáltal sokkal nehezebb közös megegyezésre jutni. A demokratikus értékeket, mint például az egyenlőség, tolerancia, szólásszabadság elkezdték ugyan bevezetni, de ez csak fokozatosan lehetséges.

Általánosan elterjedt nézet, hogy minél fejlettebb egy ország, annál nagyobb esélyekkel válik demokratikussá és tartja fenn azt. A leggazdagabb arab államok, mint Kuvait, Szaúd-Arábia, vagy Bahrein átlagos életszínvonala a világon is magasnak számít, politikai berendezkedésük valamilyen okból kifolyólag mégsem demokratikus. Társadalmi berendezkedésük a tekintélyelven nyugszik, a hatalom többnyire egy kézben, vagy egy szűk körű elit kezében összpontosul. Az autokratikus államigazgatások ellenére egy-két demokratikus elem mégis föllelhető, például a legtöbb közel-keleti országban tartanak választásokat, ámbár még nem formálódott ki olyan stabil ellenzék, amely képes lenne változásokat kieszközölni a jelenlegi kormánypártokkal szemben. Sőt, az arab államok látszólag  már át is emeltek néhány alappillért a nyugati demokrácia elemeiből, mint például a politikai pártok rendszerét, egy – Montesquieu elképzeléseinek nem teljesen megfelelő – hatalommegosztási rendszert, azaz döntéshozó, végrehajtó és igazságszolgáltató hatalmakat, s még választásokat is tartanak ugyan, de a részvétel merőben függ az induló jelöltektől.

A könyv könnyed, stílusa szókimondó, gondolatmenete csapongó ugyan ám olvasmányos és mindenek felett elgondolkodtató. Ajánlani tudom mindazok számára, akik új szemszögből, egy bennfentestől szeretnének a média világáról, annak működéséről tájékozódni, illetve a Közel-Keletről innovatív megközelítésből olvasni.