Valóság, vagy amit akartok

Aki azt gondolta, létezik objektív tájékoztatás a médiában, nagyon csalódott lesz, miután elolvassa Joris Luyendijk könyvét, amely a beszédes Elkendőzött valóság címet kapta. A holland újságíró és egykori tudósító őszintén és hitelesen ír mindarról, ami a Közel-Keleten „újságírás” címszó alatt történik.

A szerző három helyszínen - Egyiptom, a Szentföld és Irak – szerzett tapasztalatairól számol be, miközben bepillantást enged az ottani eseményekbe is. A könyv kiábrándító képet fest az információra éhes nyugati társadalom és a tömegmédia viszonyáról, amely inkább csak kiszolgál, mintsem tájékoztat. Hírértéke csak annak van, ami eltér a mindennapostól, ezért a hétköznapi élet elsikkad, a híradásokból ezt sosem ismerhetjük meg. Luyendijk szerint a híradások valójában csak az előfeltevéseinket erősítik meg. A „talking head”-ek és „donor darling”-ok világában nyoma sincs az objektivitásnak.

Az Izraelben játszódó fejezetben a „médiaháború” kifejezés új jelentéssel telítődik: a média a háború egyik, meglehetősen hangsúlyos színtere, amelyből csak az a fél kerülhet ki győztesként, amelyik a legkülönfélébb eszközökkel maga mellé tudja állítani a nyugati sajtót annak érdekében, hogy az az ő szemszögéből közvetíthesse az eseményeket. Az idővel folytatott küzdelemben a kevésbé fejlett technológiával rendelkező, vagy a lehetőségeit kiaknézni nem tudó fél alulmarad. Az iraki háború során zajlott médiakampány is ezt a feltevést erősítette meg.

Elgondolkodtató volt a szerző által felvetett kérdés: milyen eszközökkel lehetne bemutatni az eseményeken túl az embereket ért mindennapos megaláztatást, a kiszolgáltatottsággal és az állandó fenyegetettség érzésével együtt? Hírértéke nincs, mivel semmi rendkívüli nincsen benne; a televízió képernyőjén ezek az érzelmek „nem jönnek át”, egy szöveges tudósítás viszont a XXI. században nem mozgatja meg a médiát fogyasztók fantáziáját; további nehezítő körülmény maga a rendszer elnyomó természete, ami miatt éppen azok nem mernek megszólalni, akiknek az életkörülményeit ellehetetlenítik. Olyan probléma ez, ami megakadályozza, hogy hiteles képet alkothassunk a Közel-Keleten élő emberek életéről, és az azt beárnyékoló „szorongásról”, ahogy azt Luyendijk nevezi.

Ezek szerint tehát nem hihetünk senkinek és semminek? Végleg elfelejthetjük, hogy valaha is biztosat fogunk tudni a világ másik felén bekövetkező eseményekről? Hiszen gyakorlatilag semmilyen eszköz nem áll a hétköznapi ember rendelkezésére ahhoz, hogy hitelesen tájékozódhasson a Közel-Keletről. Gyakran még azok a kivételes helyzetben lévő újságírók és szakemberek is téves következtetéseket vonhatnak le az eseményekből, akik a helyszínről tudják figyelemmel követni azokat. El kell fogadnunk, hogy amit a TV-ben látunk, az csak az „elkendőzött valóság”.

A számomra némileg kiábrándító és lehangoló végkifejlet ellenére úgy gondolom, hogy a könyv informatív, szórakoztató és elgondolkodtató, ezért ideális olvasmány azok számára, akik új perspektívából szeretnének megismerkedni az újságírással és a Közel-Kelettel.