Közelkép Luyendijk Elkendőzött valóságáról

Közelkép Luyendijk Elkendőzött valóságáról 

Joris Luyendijk holland újságíró könyve, az Elkendőzött valóság, közelkép a Közel-Keletről több szempontból is érdekes olvasmánynak bizonyult.  Mielőtt olvasni kezdtem volna, annyit tudtam a könyvről, hogy (amint arra a címből is következtetni lehet) a Közel-Keletet mutatja be a megszokottól eltérő szemüvegen keresztül. Őszintén szólva az nem kifejezetten lepett meg, hogy az általa vizsgált országokban is ugyanolyan emberek élnek mint Európában, hogy ők is szoktak nevetni és viccet mesélni, vagy hogy nem minden arabnak nevezett ember gondolkodásmódja megegyező.

Azon viszont meglepődtem, hogy a könyv nagyrészt talán nem is annyira ezeket az embereket és az ő életüket akarta bemutatni, hanem sokkal inkább a média tevékenységét. Persze lehet, hogy ennek már olvasás előtt egyértelműnek kellett volna lennie (tekintve, hogy Külpolitikai újságírás tantárgyhoz tartozott ez a feladat), de én hittem az alcímnek, miszerint magáról a Közel-Keletről kapunk egy közelképet. Ez a meglepetés azonban egyáltalán nem volt negatív, sőt. Bár mostanában már nagyon sokat hallani róla, hogy a média milyen mértékben eltorzítja az emberek valóságról alkotott képét, manipulálja és sok esetben félrevezeti az olvasókat/hallgatókat, ennek a módszereivel eddig nem kifejezetten voltam tisztában. Luyendijk könyvéből rengeteg dolgot megtudhatunk az újságírás, főként a külföldi tudósítás műfájáról. Számomra például újdonság volt, hogy a tudósító már tulajdonképpen egy készen kapott hírt közöl, nem ő az aki „felfedezi” az eseményeket, neki csupán annyi a dolga, hogy az adott helyszínen a kamerába mondja a hírt, amit egy nagyobb hírügynökségtől kapott. Ennek tudatában egyáltalán nem csodálom, hogy az író sokszor kényelmetlenül érezte magát, hiszen rájött, hogy (az ő szavaival élve) fontosabb az, hogy a helyszínen legyen mint az, hogy képben legyen.

Szintén érdekes volt azzal szembesülni, hogy a média valójában egy színház. Persze azt eddig is sejtettem, hogy a híradások és interjúk felvétele nem spontán módon zajlik, sok elő- és utómunkával járnak, a kérdéseket és válaszokat előre megbeszélik, van egy előzetes forgatókönyv. De azért azt ennek ellenére sem gondoltam, hogy még a jajveszékelő palesztin asszony is felkérésre kezd siránkozni. Ugyanebbe a kategóriába tartozik a talking headek jelensége is. Bár belátom, hogy sokkal egyszerűbb így az újságírók és tévés tudósítók dolga, azért számomra mégis kiábrándító, hogy akit eddig az utca emberének hittem, igazából az is egy beépített ember, aki előre megtervezi „spontán” mondandóját, hogy az minél hatásosabb és eladhatóbb legyen.

Ami a könyv felépítését illeti, végig csapongónak és sokszor összefüggéstelennek éreztem, emiatt sokszor nehéz volt olvasni. Azt gondolom, hogy ennek két oka lehetett. Egyrészt a szerző talán túl sok mindent szeretett volna elmondani, minden történetről eszébe jutott egy újabb dolog, amit szeretett volna elmesélni és ennek ez lett az eredménye. A második lehetséges ok pedig az, hogy egy fordításról van szó. Mivel sajnos nem tudok hollandul, így a magyar változatot kellett olvasnom, az pedig egyértelmű, hogy egy fordítás soha nem lesz ugyanolyan, mint az eredeti mű, könnyen előfordulhat, hogy a fordítás során tűnt el a kohézió. Ettől függetlenül viszont jó volt a sok személyes(nek tűnő) történetet olvasni, bár már csak remélni tudom, hogy ezeknek van némi valóságalapja is, és nem derül ki évek múlva, hogy igazából Joris Luyendijk is csak egy, a több ezer talking head közül.