Kis herceg

Joris, mint a mesebeli Kis herceg kereste az igazságot, csak nem saját bolygóján, hanem a Közel-Keleten. Az évek múlásával ráébredt, hogy felelősséggel tartozna rózsájáért, azonban ez egyáltalán nem volt olyan könnyű mint amilyennek látszott. Sok akadály jött szembe vele azon az úton, melyen megpróbált maga is pártatlan lenni, minden álláspontot megmutatni, de valamire rá kellett ébrednie: „Sohasem tudhatod, mi az, amit nem látsz; amit viszont látni engednek, az sokkal nagyobb hatást gyakorol, mint amire az újságcikkek vagy rádiótudósítások képesek.”

A félév során sokat hallhattuk, hogy mi lenne egy külpolitikai újságíró feladata: tekintsen az események mögé és lássa meg az összefüggéseket a történések hátterében. Tehát valami hasonlót kellene tennie egy újságírónak, mint Luyendijk? Amilyen bizonytalan volt ő is, ugyanolyan bizonytalan állapotban hagyta az olvasót is. A kérdések maradtak. Miért manipulálják egyes országok a médiát? Miért ilyen hiszékeny a közönség? Miért nem lehet árnyalni a képet? Létezik egyáltalán korrekt és pártatlan ábrázolása a konfliktushelyzeteknek?

A megdöbbentő a manipuláció mértéke volt és az, hogy erre ráébredve hogyan próbált volna hozzáállásán változtanti Luyendijk. Ebben azonban megakadályozta a szerkesztő igénye, a vágóolló törvénye, élete féltése és legvégül fásultsága. Nem is érdemes híradót néznie egy európainak, hiszen, úgysem a valóságot látja a képeken, hanem annak torzított verzióját? Egyáltalán van olyan, hogy igazság? Ezekre a kérdésekre kereste a választ a szerző az Elkendőzött valóság, közelkép a Közel-Keletről című könyvében. A lényeg azonban – a világ kameráinak és így a világ olvasóközönségének többségének szeme előtt egyelőre – láthatatlan marad.   

Az újságíró az igazi "gémlábú sas". Érzi a szárnyát, de a mestersége arra kényszeríti, hogy repülés helyett csak nagyot lépjen.

 „A tömegmédia azt árulja, mire igény van, nem többet és nem kevesebbet, és ha kiderül, hogy másra van már igény, akkor villámgyorsan vált. Embert, arcot, témát, műsortípust. Majdnem úgy, ahogy egy közértben vesszük le, majd tesszük vissza azt a doboz bonbont, ami először vonzó volt, aztán már nem..”

Tari Annamária

A holland tudósító könyvét olvasva meglepetések és már ismerős tények, esetek is értek egyaránt. Az elmúlt évtizedek közel-keleti eseményeit, amelyek alapjaiban rengették meg a világot, mindig kétféle szemüvegen keresztül kell vizsgálni, elemezni. Ugyanakkor hiába hívják fel erre legtöbbször a figyelmet, a valóságban a média a számára előnyös képet közvetíti a friss, elrettentő hírekre éhező nagy közönség elé, óriási befolyást gyakorolva ezzel az egyén véleményformálására, politikai attitűdjeinek alakulására.

 Ennek egyik tökéletes példáját hozza a könyv, mikor Bagdadban a Fadrusz téren Szaddam Husszein szobrának ledöntését különböző szemszögből mutatják a hírcsatornák – a CNN közeli képeken ujjongó irakiakat mutat, s történelmi pillanatról beszél, míg az Al-Jazíra távolabbi képkockáin tisztán kirajzolódik, hogy valójában milyen kevesen vannak jelen a helyszínen és az amerikai katonák milyen félreérthetően nyilvánulnak meg, mikor zászlajukat a ledöntött szoborra borítják, majd gyorsan leveszik róla. Manapság egyfajta médiaháború zajlik a világban: leginkább a média vált a konfliktusok színterévé, pódiumává, ahol megvitatásra kerülnek a kényes kérdések. Ezzel kapcsolatban a szerző az izraeli titkosszolgálat egy vezetőjét idézi: „Nem az a lényeg, mi történt, hanem az, hogy adásba kerül-e a CNN-en, és ha igen, milyen tálalásban.”Akinek több eszköz áll rendelkezésére, akinek több van a tarsolyában, az győzedelmeskedhet, az tarthatja markában a megfelelő meggyőző erőt. Erre akár a palesztin-izraeli konfliktus is megemlíthető (a palesztin média kevésbé reprezentatív, a sikertelen médiajelenlét a tekintélyelvű vezetésnek is köszönhető, Izrael felülmúlja), vagy akár felidézhetjük azt is, mikor az Egyesült Államoknak az egész nemzetközi közvéleményt kellett rábírnia arra a nézetre, hogy Irak igenis gonosz, összefonódik az Al-Kaidával és jogos a beavatkozás – és minderre a híradás bizonyult a legalkalmasabbnak. Az előbb leírtakkal többnyire tisztában voltam, ugyanakkor az meglepett, hogy mekkora a médiamanipuláció példának okáért Izraelben, ahol a televíziós stábok előre megrendezett jeleneteket vesznek fel a merényletek áldozatainak hozzátartozóival, s a szegény rokonok csak addig hullatják könnyeiket, míg forog a kamera.

A diktatórikus berendezkedéssel kapcsolatban alapvetően gondoltam, hogy a kiírt „parlamenti választások” már régen előre le vannak játszva, az egész parlament valójában egy tapsgép. Az, hogy szinte a megfélemlítésre épül a „társadalmi béke”, a titkosszolgálat mindenkit megfigyel és lehallgat, és ennek következtében a lakosság nem mer interjút adni, s őszintén válaszolni egy nyugati újságírónak, nem mondhatnám, hogy újdonságot jelentett számomra. Mint ahogy az sem, hogy ha a legtöbb ember az iszlámra gondol, egyből a brutalitásra asszociál, és a békés szándékú iszlám fundamentalistákról szó sem esik sehol – biznisz a sajtó. Ezzel szemben meglepett az a tény, hogy pénz ilyen mértékben dominál a mindennapokban és szinte bármi megvásárolható. A legérdekesebb példa a szíriai rendőrök ügye: szép kis összeért „kivesznek” egy forgalmasabb útkereszteződést, s ott szabadon büntetgethetik azt, akit akarnak.  A másik példázat az egyetemek körét érinti: a felsőoktatási intézményekben már 300 dollárért vehetsz magadnak egy elégségest. Az is érdekes, hogy a Nyugat, de különösképpen USA ellenes tüntetéseket rendszerint a kormány rendezi meg, s a tüntetők nagy része a titkosszolgálatnak dolgozik vagy annak megfigyelése alatt áll. Szintúgy értek meglepetések az öngyilkos merényletek témáját illetően is. Mindeddig igaznak és őszintének véltem a kamera előtt álló büszke szülőket, akiknek gyermeke feláldozta magát a hazáért, ám ebben is tévedtem – egy pillanat alatt meginogna a család, ha halott gyermekük bármely véres ruhadarabját vagy egyéb megmaradt holmiját meglátnák. Nem tudtam, hogy a Hámász előre felveszi a búcsút az öngyilkos-jelöltekkel, mintegy azt sugallva feléjük, hogy innen már nincs visszaút.

Más volt az elképzelésem a Közel-Keletre kiküldött tudósítókkal, újságírókkal kapcsolatban is. Általában úgy hisszük, hogy aki tudósít valahonnan, az érti az adott ország nyelvét és álmából felkeltve ismeri történelmét. A gyakorlat mégsem támasztja ezt alá: még a legnagyobbaknál is (CNN, The New York Times, stb.) is alkalmaznak kisegítőket, fordítókat a gördülékenyebb munkavégzés érdekében. Emellett azonban nem volt újdonság, hogy az újságírók keze milyen mértékben van megkötve. 

Valójában úgy tudnám értékelni az olvasottakat, hogy fele-fele arányban nyújtott új információkat és már ismert tényeket.

Hello everybody!

„Ezeknek az embereknek a szívóssága minden képzeletet felülmúl. Ezt egyetlen nyugati ember sem élte volna túl, ők meg itt kivárják, míg újra béke lesz, több száz kilométert gyalogolnak a falujukig, mogyorót ültetnek, és újra felveszik a fonalat.”

Joris Luyendik Elkendőzött valóság. Közelkép a Közel-Keletről című művének borítója és prológusa alapján arra számítottam, hogy közelebbi képet kapok a közel-keleti eseményekről, konfliktusokról, azok hátteréről, hatásairól, s ezzel párhuzamosan bepillantást nyerek a tudósítók munkájába, életébe, a hírek közvetítésébe, kialakításába egy leleplező nagy volumenű műben. Ennél azonban komplexebb a könyv. Megismerjük a Közel-Keletet egy kis európai ország kezdő arab szakértőjének szemszögéből; végigjárjuk a megértés, felismerés folyamatát, az igazság és a valóság szemléltetésének igényét, az erre való törekvést, a rendszerrel szembeni ellenállást. A szerző a háborúk, összecsapások egyszerű emberi oldalát is felvillantja: a térségben élő mindennapi különböző származású, vallású, nemű, bőrszínű emberek életének, gondolkodásmódjának, szenvedéseinek, élni akarásának, humorának színes, megható és olykor megmosolyogtató bemutatása fontos részét képezi a regénynek. Emellett a média működése, vezérlő elve, szövevényes világa, a médiának a valósághoz fűződő kapcsolata, a tudósítók kalandos élete, munkássága is feltárul előttünk. Tisztázódnak az újságírás, a hírszerzés és –tálalás szempontjából olyan alapvető fogalmak, mint donor darling, all the news that’s fit to print, vágóolló törvény. A mű ezen a két, szorosan összekapcsolódó szálon keresztül bontakozik ki, s a szerző őszinte, közvetlen elbeszélésmódjával, érdekes információkkal, megélt történetekkel teletűzdelve válik élvezetes, olvasmányos anyaggá.

A könyv annak ellenére elnyerte tetszésemet, hogy nem lát el sok új tudnivalóval, inkább megerősíti a korábbi elgondolásaimat vagy az MTI-nél tett látogatás alkalmával hallottakat. Ugyanakkor újszerű látásmódjával, kritikus, feltáró szemléletével a közvéleményt formáló bennfentestől, első kézből kapunk bizonyságot a média egyoldalú, helytelen, a valóságot torzító tevékenységéről, mellyel megtévesztik az átlag polgárt az egész világon. Részesei leszünk egy utazásnak, átéljük az elmesélteket, összerakjuk a kirakós darabjait, s végül kissé csalódottan visszajutunk a kezdetekhez. „Back to you, Jim.”

Joris Luyendik regénye továbbá felhívja a figyelmet néhány megválaszolatlan, megoldatlan kérdésre, problémára is: a kis államok hogyan tudják érdekeiket érvényesíteni a magukat a nemzetközi közösségben jobban eladni tudó államokkal szemben? Meddig lehet elmenni az embertelenséggel, embertársaink életének megnyomorításával? Hogyan valósítható meg az események szimultán, valósághű bemutatása? Meddig hagyja a közvélemény félrevezettetni magát? Nyugat mikor érti meg, hogy a diktatúra és a háború egyformán rossz? Mikor vesszük észre, hogy kulturális különbségeink ellenére Közel-Keleten ugyanolyan emberek élnek, mint nálunk, ugyanazok az álmaik, céljaik, gondjaik? 
A történet továbbgondolása, a kérdések megválaszolása az olvasó feladata, aki ezt követően remélhetőleg soha nem feledkezik meg az egyes külpolitikai események, hírek objektív vizsgálatáról.

Milyen is az a valóság?

Számomra Joris Luyendijk könyve maga volt a felvilágosodás. Nem mondanám, hogy sosem hallottam még a hírek manipulálásáról – többek között évek óta nem nézek tv-ben híradót sem -, és nagyjából sejtettem, hogy mire számíthatok, de amilyen tényszerűen és érzékletesen mutatta meg az író, hogy mi történik egy hírrel, mire az olvasó vagy néző elé kerül, az elég kiábrándító. Egyáltalán mi az a hír? Teljesen szubjektív, hogy kinek mi a hírérték – bár azért többé-kevésbé mindenkinek van egy alap elképzelés.

Egyrészt az író azzal is szembesíti az olvasót, hogy mire a hír ténylegesen közszemlére lesz bocsájtva, addigra szerkesztők és tördelők egész sora formálja a saját képére azokat a híreket, amiket ők is csak másodlagos, harmadlagos hírekből tudnak vagy olyan helyi forrásoktól, akik beépített emberek és betanult „propagandát” nyilatkoznak mindenhol. Másrészt az író arra is kitér, hogy a hír tulajdonképpen az, ami eltér az átlagostól. Ergo csupa olyan híreket olvashatunk vagy láthatunk, amik egyáltalán nem normálisak vagy megszokottak, de mi ezek által formálunk képet a nagyvilágról, jelen esetben például a Közel-Keletről. Egy teljesen torz képet kapunk, ami torz képet alakít ki bennünk. Általában nem derül fény a történések előzményeire vagy háttereire, így nem is tudjuk helyesen megítélni azok súlyát.

Nyilvánvaló, hogy hiába vannak a hírügynökségeknek a világ minden tájékán emberei, lehetetlenség lenne minden történésről beszámolni, így meg kell elégednünk azzal, amit szelektálva kapunk. Mindemellett viszont nem szabad elfelejtenünk azt a tényt sem, hogy ha valami nincs a szalagcímekben, attól még nem biztos, hogy meg sem történt, vagy kevésbé fontos. Mindössze tudósítók és szerkesztők csoportjainak más és más témák relevánsak.

Érdekes elgondolkodni azon, hogy alapvetően az emberek azért néznek híradót vagy olvasnak híradásokat, mert jobban meg akarják ismerni a világot és tisztában lenni a körülöttük zajló eseményekkel, de talán pont ezt a jóhiszeműséget és kíváncsiságot használja ki a média. Ezt megfogva tudják manipulálni az emberek gondolkodását és értékítéletét.

Az író rávilágít arra, hogy ne dőljünk be elsőre mindennek, amit hallunk, jobban járunk, ha maradunk a jól bevált mondásnál: „hiszem, ha látom”!

„Hello everybody”, avagy ébresztő emberek!

Nem kell messzire mennünk, hogy elkendőzött valóságot olvassunk, ugyanis az itthoni média és sajtó legnagyobb százaléka sem máshogy, mint ideológiai, pártpolitikai vagy valamihez, vagy valakihez fűződő érdek „kendőjébe” csomagolva mutatja be a tényeket.

A Közel-kelet híreivel kapcsolatban azonban véleményem szerint a „No news is good news!” talán találóbb lehet, ugyanis, ahogy azt Joris Luyendijk is nagyszerűen leírta a könyvében, ugyan sok oka van annak, hogy miért csak az erőszak és halálesetek hírei érnek el hozzánk a térségből, mégis az európai olvasó ezt tartja „szabálynak”. Éppen ezért nagyon fontosnak tartom, hogy Joris könyvéhez hasonló irományok és dokumentumfilmek is készüljenek a térségről. Az Elkendőzött valóságban sok érdekességről és számomra új dolgokról olvashattam, mint például a helyi sztereotípiákról, vagy az iraki rendszer hihetetlen mértékű korruptságáról.

Ami viszont érdekes, és meglepő volt, hogy a holland tudósító mennyire meg volt döbbenve a diktatúra természetén, és mennyire ismeretlen volt számára. Éppen ezért nagyon nagy hangsúly fektet könyvében arra, hogy elmondja az olvasónak, hogy milyen fontos a diktatúra ismerete ahhoz, hogy megértse a valódi helyzetet a térségben. Szerintem nekünk, magyaroknak viszont nem kell sokat ecsetelni a rendszer milyenségét ahhoz, hogy át tudjuk látni az ottani helyzetet. Illetve a háborút és gyűlöletet is sajnos nem is olyan rég, és viszonylag közelről végignézhettük, vagy rosszabb esetben megtapasztalhattuk a délszláv háborúk során. Ehhez például a könyvben az arab-izraeli konfliktus kapcsán említett telefonos zaklatásokról olvasva jutott eszembe, hogy hasonlóról már hallottam a szerb-horvát háború ideje alatt, amikor az egyik horvát családot lakásukon névtelen „susogós” telefonokkal azzal a szándékkal zaklattak szerb nacionalisták, hogy költözzenek át Horvátországba.

  Összefoglalva tehát érdekes volt a könyv, és különösen hasznos is, hogy a Közel-kelettel foglalkozott, mivel ezzel a térséggel viszonylag kevesebb alkalmam van és volt is foglalkozni. Viszont megnyugtató volt a könyv olvasása közben azt is látnom, hogy ahogyan a dolgokat láttam és látom a médiával, a diktatúrákkal, terrorizmussal és USA szerepével kapcsolatban nem tértek el nagymértékben a könyvben leírtaktól. Ezt a látásmódot pedig nyilvánvalóan nem magamnak, hanem elsősorban szüleimnek és a neveltetésemnek köszönhetem.

Kettős mérce

A holland származású Joris Luyendijk már fiatal kora óta szoros kapcsolatot ápol az arab világgal, Kairóban doktorált és számos könyvet írt a térségről, mint például „A good man sometimes hits his wife”, amelyben az egyiptomi társadalmat mutatja be. Az „Elkendőzött valóság” című könyvében a Közel-Keleten szerzett tudósítói élményeit, tapasztalatait tárja az olvasó elé, egészen sajátos módon, tabuk és köntörfal nélkül. A könyv rendkívül olvasmányos, stílusa szókimondó, teljes objektivitással – már amenyirre objektívnek lehet maradni a világban - igyekszik bemutatni a nyugati média egyoldalúságát és elfogultságát, amely a Közel-Keletről valótlan képet fest a világ más térségeiben. A legfontosabb nemzetközi konfliktusok élményszerű bemutatásának segítségével igyekszik szemléltetni az arab emberek kiszolgáltatottságát, megaláztatását, állandó fenyegetettségét.

A könyv első fele az újságírással kapcsolatos általános tévhitek eloszlatását célozza meg és szemlélteti, hogy valójában a hírügynökségek a világ szeme és füle, melyek a kész információt szépen „nyugati celofánba” csomagolva kínálják az újságírónak/tudósítónak, akinek semmi más dolga nincs, minthogy a helyszínről prezentáljon. A hír pedig maga a showbussiness!

Természetesen nem árult el nagy titkot az író de izgalmas sztorikkal szemléltette, hogy a hírek nem a legfontosabb történésekről számolnak be, szó sincs sajtószabadságról, a hír az, ami eltér a mindennapostól és olyan ismeretlen világ esetén mint az arab, a torzítás elkerülhetetlen.

A könyv második felében a közismert, de ismét jól szemléltetett izrael-palesztin konfliktust veszi alapul Joris és mutatja be a modern média visszásságait. Hogyan határozza meg a világról alkotott képünket a televízió: sosem tudhatjuk, mi az amit nem látunk, amit viszont látni engednek, sokkal nagyobb hatást gyakorol, mint amire az újságcikkek képesek. Ekkor érkezünk el a számomra legjobban megalkotott részhez, amikor is az izraeli és palesztin terminusok közti óriási különbséget mutatja be az író. A médiaháború szimpátiaszavazásról szól, attól függően tűnik fel jobb színben egyik vagy másik, hogy a média melyik fél kifejezéseit vette át. „PR fogalmakkal a holokauszt Izraelnek aranyat ér”, ezáltal védtelennek tüntetheti fel magát, olyan országnak, amely békét kíván. Izrael a szomszédos országok invázióit „megelőző csapásként” emlegeti, hadsereg nem „fellép”, hanem „beavatkozik”, a polgári áldozatok pedig „sajnálatos tévedések”.

A könyv legfontosabb mondanivalója, hogy mi, a nyugati demokráciákban szocializálódó emberek tisztában vagyunk/lehetünk-e azzal, hogy mi folyik valójában az arab világban? És Joris válasza kétségtelenül az, hogy fogalmunk sincs minderről, és korántsem vagyunk olyan tájékozottak, mint hisszük, ami nem meglepő, hiszen a Közel-Keleten „divatos” diktatórikus rendszerek esetében a valóságot tükröző újságírás nem lehetséges.

A könyv második felénél egy kicsit túl soknak, egysíkúnak és egyértelműnek tűntek a történetek de a vége felé ismét izgalmassá vált és összességében elmondhatom, örülök, hogy elolvastam. A leginkább az tetszett benne, amilyen leplezetlenül ír és kritizálja nemcsak a nyugati médiát de hasonló őszinteséggel alkalmaz önmagával szemben is öniróniát. Olykor ez az önirónia már-már haraggá csapott át, amit az író önmagával szemben viseltetett, miszerint nemcsak, hogy nem szentelt elég figyelmet az arab világgal kapcsolatos pozitív élményeire, de ő is segített fenntartani a képet, hogy az arabok félelmetesek, veszélyesek.

Megszállás vagy terror?

Minden csak nézőpont kérdése. Ugyanazt az eseményt többféleképpen, egymásnak teljesen ellentmondva is be lehet mutatni, amihez nem kell más, csak a média. Talán ez az egyik legfontosabb állítás Joris Luyendiyk – öt éves közel-keleti tudósítását és a média torzítását összefoglaló – Elkendőzött valóság c. könyvében.

Megszállás vagy terror? Egy egyszerű szóhasználat sokat elárul beállítottságunkról, hogy miként vélekedünk egy témáról, legyen az akár az izraeli-palesztin konfliktus. Amit az egyik fél terrornak titulál, azt a másik megszállásnak, aztán jöhet a felismerés, hogy a megszállás lényege is a terror, tehát egyik sem jobb a másiknál. Csak a tálalásban van különbség, ami viszont hatalmas, melyet jogosan nevezhetünk médiaháborúnak. A könyv kendőzetlenül tárja elénk a kegyetlen igazságot a média hatalmáról, a közel-keleti helyzet valóságáról és a tudósítás nehézségeiről.

Európaiak vagyunk. Ez pedig determinálja gondolkodásmódunkat, a demokráciáról vagy diktatúráról képzelt fogalmainkat, más kultúrákról alkotott képünket, egyszóval mindent. A mi generációnk Nyugat imádatra lett nevelve, ezáltal amit a nyugati sajtó elénk tár rögtön elhisszük, átvesszük, és előszeretettel skandáljuk ugyanazokat a szólamokat. Ráadásul a Közel-Kelet nincs túl közel, egy átlag olvasótól nem is várhatjuk, hogy értse az arab-izraeli konfliktus vagy az iraki invázió mögött meghúzódó szálakat, főleg, ha csak a nyugati média szűrőjén keresztül teheti ezt meg. A könyv olvasása előtt sem gondoltam mást, mint hogy a média dróton rángatja az embereket, manipulál, mind ezt úgy, hogy az ember észre se veszi mennyire torzult a szemlélete, miközben jártasnak gondolja magát egy-egy témában. A szerző hiteles elbeszélései ebben megerősítettek és elgondolkoztattak, vajon lehet-e ez másképp? Sajnos már el se tudok képzelni egy olyan világot, ahol a háttérben nem a gazdasági érdekek mozgatják a szálakat nem törődve vagy feláldozhatónak tartva milliók életét.

Ahogy manapság mindent, a médiát is a pénz irányítja. A nézettségszám növelése mellett eltörpül minden más cél, csak az hír, amiben a vérfürdő legalább gyomorszájon rúgja a nézőt is. Külön kutatóközpontok vizsgálják, mi köti le a tévézőket, milyen szimbólumok tapasztanak milliókat a képernyő elé. De kérdem én, a média sulykolta belénk, hogy ezt szeressük vagy az embereket tényleg az ezredik merénylet vagy a szépen lobogó amerikai zászló tudja felvillanyozni?

Pillantás a kendő mögé

Joris Luyendijk könyve szinte pontosan azt hozta, amit vártam tőle. Ami nem kis dolog, tekintve, hogy manapság rengeteg olyan, kiváló promócióval bíró írás kap publikációt, melyek elolvasását követően igencsak csalódottnak érzem magam: jobbra számítottam. Ebben az esetben az író beteljesítette azokat az előzetes elvárásokat, melyek a borítót szemlélve fogalmazódtak meg bennem még a könyv fellapozása előtt.

A hasonlatok összecsengésének érdekében azzal is kezdhetném, hogy lerántja a leplet az álságos média világáról, de úgy gondolom, ez nem egészen tükrözi a valóságot. A szerző mindvégig azt érzékelteti, hogy megpróbál bepillantást engedni az újságírás, a közvetítés, a tudósítás színfalai mögé, de valódi leleplezést mégsem tesz. Nem tud. Egyrészt, mert része a rendszernek és saját megfogalmazása szerint sem lát eleget, másrészt, mert feltehetőleg lehetetlen küldetés lenne. A könyv pont azért nyerte el tetszésemet, mert nélkülözi a világmegváltónak vélt gondolatokat, nem kínál alternatívát (milyet is tudna?). Egészen egyszerűen leírja azt a hazugságokra, torzításokra és érdekekre épülő rendszert, melyet ma médiának nevezünk. A miértekre az olvasóval együtt keresi a választ, azaz nyomon követhető az eszmélés; a naiv, tettre kész tudósítótanoncból hogyan válik tapasztalt, ugyanakkor rezignált újságíró.

Dinamikájával az egész mű magával ragadó, mégis szeretnék kiemelni belőle egy részt, mely személyes élményeim miatt lett a kedvencem. A szentföldi, kelet-jeruzsálemi időszakról szóló fejezet olyan tényeket vetett papírra, melyeket jómagam is tapasztaltam. Többször jártam Szentföldön, főként a megszállt területeken, több palesztin ismerősöm, barátom van. Magánemberként nem láttam eleget ahhoz, hogy ebben szakértő legyek, azt viszont mindenféle ideológiától mentesen állítom: a palesztin emberek többsége békét akar, nem gyűlölködik, szeretnének saját államukban élni, saját életükről dönteni. Feltehetőleg a zsidók többsége is így érez, és engednék a palesztin állam létrejöttét. Mégis az izraeli médiafölénynek köszönhetően még a műveltebb emberek sincsenek gyakran tisztában azzal, hogy Izrael nemzetközi jogot sért a telepek építésével, hogy a palesztinoknak joguk van egy saját államra. Az elenyésző, de hangos kisebbségnek, azaz a terroristáknak köszönhetően azonban a palesztinok egyelőre patthelyzetben vannak. Nem tudják elnyerni a Nyugat kellő szimpátiáját ügyük megnyerésére, azaz nem tudják felvenni a versenyt a zsidó lobbival. Ambivalens érzés volt egy nyugati értelmiségi tollából olvasni ezeket a sorokat. Megelégedettséggel töltött el, hogy ez napvilágot láthat, és elszomorított, hogy nem látszik a folyamat vége.

A sok pozitívuma mellett egy olyan állandóan visszatérő elem van a könyvben, amelyet vitathatónak találok. Luyendijk újra és újra a diktatúrával magyarázza a problémákat, a meg nem értést. Nyilvánvalóan ez nagyrészt igaz, ugyanakkor hiányoltam azt a huntigtoni megközelítést, mely a kultúrák, a civilizáció különbségét emeli ki. Tény, hogy az arabok többsége a nyugati demokráciáktól eltérő autoriter rendszerekben él, de vajon létezik számukra elfogadható demokrácia? Vagy, ha az általunk elfogadhatónak ítélt demokráciában élnének, nem lennének jelen ugyanezek a problémák? A kérdésekre nemhogy egy szakdolgozatban, de valószínűleg azon kívül sem találnék biztos válaszokat, mégis úgy gondolom, nem szabad ezekről megfeledkezni.

Összességében a könyvet mindenkinek csak ajánlani tudom. Ha nem is változtat a média alapvető működésén, legalább segít kifejleszteni a megfelelő szűrőket, melyekkel a mindennapos hírfolyamot kellő magabiztossággal értelmezni és láttatni tudjuk. A valóságot továbbra is kendő fogja rejteni, de már sejthetjük, hogyan pillantsunk mögé.

Elkendőzött valóság

Joris Luyendijk könyve fontos üzenetet hordoz magával, mindezt úgy, hogy az olvasót lebilincseli közvetlen és őszinte stílusával. A téma különösen fontos, hiszen egy olyan térséget mutat be, amit a legtöbb nyugati embernek valóban csak közvetetten, a médián keresztül áll módjában megismerni, vagy egyáltalán tudomást szerezni az ott zajló eseményekről.

Ez a tény már elve magával hordozza azt a feltételezést, hogy nem tud és nem is feltétlenül akar egy teljes és valóságos képet mutatni. A világ eseményei nem írhatóak le feketén vagy fehéren és a külpolitikai tudósítások is csak egy meghatározott szempontrendszer szerint közvetítik az eseményeket és így a valóságot. Bármennyire szeretném azt hinni, hogy a 21. században ez nem így működik ennek az ellenkezője már többször bizonyosságot nyert, már a könyv olvasása előtt is.

Nagyon fontos és egyben nehéz feladat kihallani egy szövegből vagy elemzésből, hogy azt ki, milyen célból, milyen érdekek vagy meggyőződések mentén írta. A Közel- Kelet témájával kapcsolatban ezért fokozottan kiszolgáltatott helyzetben vagyunk, hiszen csak az jut el hozzánk, ami hírnek számít. Az, hogy mi számít hírnek az szubjektív döntések eredménye, ezért már eleve kizárt, hogy egy valós képet kapjunk és egészében lássuk és értsük az összefüggéseket. Az író betekintést enged ennek a folyamatnak a működésébe, ahol a „hírgyártás” szó szerint gyártássá válik.

Mindig is igyekeztem árnyaltabban értelmezni a híreket és a tudást amit megszerzek, hiszen azzal tisztába vagyok, hogy a média, hogyan képes befolyásolni az emberek gondolkodását. Azt, hogy igyekszem megfelelő távolságról és szkeptikusan szemlélni a világot ez a könyv csak megerősítette. A könyvben hiteles forrásból szerepel, hogyan lehetséges egy egyoldalúan alkotott világképet exportálni. Az a mondanivaló amit a könyv hordoz, szerintem sokunkban benne van egy ideje, de amikor az ember szembesül vele, hogy ez ténylegesen így működik és nem csak a saját pesszimista világképének a része az elég kiábrándító és ijesztő tud lenni.

„The medium is the message”

Joris Luyendijk 220 oldalas könyvében próbálja meg összefoglalni 5 évnyi tudósítói tapasztalatát, annak nehézségeivel együtt, a Közel-Keleten. 

A könyv elolvasása előtt sem voltak illúzióim azzal kapcsolatban, hogy a híreket, eseményeket szűrés után tálalják az átlag polgárnak. Jó esetben az ember a szűrőt is megválaszthatja, rosszabb esetben csak kész tényeket kap, melyeket előtte valaki úgy alakított, hogy az bizonyos csoportoknak előnyös legyen. Rögtön egy idézettel indítanám a rövid kis beszámolómat:

„Nem az a lényeg, mi történt, hanem az, hogy adásba kerül-e a CNN-en, és ha igen, milyen tálalásban.”

Úgy gondolom, ezzel az idézettel össze is foglaltam a lényegét annak, amiről a könyv szól: csak azzal vagyunk tisztában, amit akarnak, hogy lássunk, legyen az nyugati demokrácia, vagy keleti diktatúra. Mivel a szűrők, melyeken keresztül a híreket vizsgáljuk nagyjából mindig ugyanazok, így elkerülhetetlen, hogy bizonyos dolgok úgy rögzüljenek, ahogy azokat nekünk, befogadóknak tálalták. Ez a mentalitás nagyon is jól tükrözi a nyugati berögződéseket: konkrét elképzeléseink vannak a demokráciáról, jogállamiságról, emberi jogokról, de ezeknek a fogalmaknak a definíciói a történelmi hagyományokból, kulturális gyökerekből fakadnak. Ahogy a könyvben is írja Luyendijk, aki nyugaton mélyen vallásos keresztény, az a Közel-Keleten iszlám fundamentalista. Tulajdonképpen mennyiben tér el egyik ember hite a másikétól? Mennyire határozza meg megítélésünket az, hogy melyik településen, melyik országban, melyik kontinensre születtünk? Egyáltalán rendelkezünk-e megfelelő információkkal a környezetünkről? És a világról úgy általában? Be tudjuk-e fogadni azt a sok információt, amivel a média bombáz minket? És, ha esetleg vannak olyan zsenik, akiknek ez sikerül, egyáltalán szükségünk van-e az összes információra?

Luyendijk a média világával szembemenve próbál meg rávilágítani annak a buboréknak a létezésére, melyben élünk. Írása rengeteg kérdést vet fel mind a közel-keleti államok működésével, mind pedig a nyugati média „tisztáságával” kapcsolatban. A könyv elolvasása után mindenki vonja le a következtetéséket, én is megtettem: „szánd rá a szükséges időt, és járj utána”.

Elkendőzött valóság

Elkendőzött valóság

-Joris Luyendijk-

 

Joris Luyendijk könyve igazán érdekes olvasmánynak bizonyult, hiszen olvasása közben teljes mértékben bele tudtam képzelni magamat a helyzetbe, és az események mintha körülöttem zajlottak volna. A könyv alapján egy képet kapunk a tudósításról, annak nehézségeiről, a valóság megjelenítésének lehetetlenségéről, valamint a tarka arab világról. Európaiként, nyugatiként gyakran nem teszünk különbséget arab és arab között, hanem a Közel-Keletet egy azonos egységként emlegetjük. Személyes barátságok kötnek számos arabhoz, akikkel napi kapcsolatban vagyok, vannak közöttük szíriaiak, szaúdiak, marokkóiak… stb. Ő általuk lehetőségem volt és van arra, hogy megismerjem kultúráikat, és minden egyes beszélgetéssel újabb számomra érdekes információra tegyek szert. Egy biztos: az arabok nem egyformák.

Ami eddig nem igazán tudatosult bennem az arab országokkal kapcsolatban: a korrupció, a manipuláció, és a hatalommal való visszaélés erőteljes jelensége. Az író részletesen, példákkal is szemlélteti a korrupció világát, melynek ő is részesévé vált, és tulajdonképpen ennek mértéke, a természetesség, a beletörődöttség, és az ezzel való együttélés az, ami megdöbbentő számomra.

Már sok alkalommal tapasztaltam, hogy a szavak jelentése, a fogalmi eszköztárunk sok esetben nem egyezik arab barátaimmal, melyből olykor-olykor nézeteltérés is akadhat, ha azok nem kerülnek kifejtésre. Így történhet ez a tudósítás során is, ahol pl. a demokrácia és a diktatúra fogalmai sem tisztázottak. Hogyan is lehetséges a hiteles tudósítás, ha a nyugati világban használatos fogalmak nem fedik a keleten használatos fogalmakat. Ugyanazok a szavak kerülnek használatra, de teljesen mást értenek az alatt. A könyvben is van erre példa, amikor az iszlám és a demokrácia fogalmai kerülnek összehasonlításra. Ez a példa azt is lehetővé teszi, hogy lássuk, nem csak a nyugat és kelet, de az arabok is másként, különbözőképpen értelmezik  fogalmakat.

A média torzít, a tudósítók hírügynökségek kész anyagaiból dolgoznak, s hír az lesz, amit hírré akarnak tenni. Kérdés viszont az, hogy hol marad a valóság és a hitelesség a híradásból. 

Fási Orsolya Eszter