A média, mint köz-el-lenség

Már szinte klisévé vált az a megjegyzés, hogy a jó könyv elgondolkodtat, kérdéseket vet fel az olvasóban, és nem mondja meg kerek perec, hogy akkor hogyan tovább. Egyszerűen csak van, és jól esik benne elmerülni. Joris Luyendijk Elkendőzött valóság című könyve kitűnő példája lehet ennek az élménynek, különösen, ha valakit érdekel, mi zajlik tőlünk – Európától – keletebbre, s hajlandó azon túl is látni, amit a modern médiumok elénk tárnak. Még talán nem is kell, hogy a világpolitika Közel-Keletet érintő rejtelmeit kutassa valaki, de hogy tisztában legyen a manipulációval, amivel bármilyen fórumon nap mint nap találkozik, érdemes elolvasni a könyvet.

 A média gondolatformáló hatása talán mindenki számára egyértelmű lehet, azonban azt már kevesen feltételezik, hogy ezt bizonyos körök, bizonyos okokból kijátszhatják saját malmukra hajtva a vizet. Legyen az egy diktatúra, vagy egy nyugati értelemben vett demokrácia, független tájékoztatás nem létezik. Ahogy erre a könyvben a szerző is utal, tudósítóként is millió akadályba ütközött, amikor az igazságról, a valóságról, a teljes képről szeretett volna hírt adni. A pénz és az idő közvetve komoly gátat szabott a hitelességnek, ráadásul a kiszolgáltatottság érzés csak fokozta a munkáltatóiból és az egész híradásból való kiábrándultságát.

Az internetnek hála, aki hajlandó megkérdőjelezni történelmünk, mindennapjaink „igazságait”, bizonyos honlapokon, filmekben, blogokon különbféle ötletekkel gazdagodhat, mi miért történik. Azonban ennek a szabadságnak is megvan a hátulütője, hiszen a szélsőséges nézetektől az ostoba feltételezésekig terjedő spektrumon válogathatunk, olvashatunk okfejtéseket. Pont ezért, már a címet olvasva volt egy ötletem, mi fog elém tárulni a holland tudósító feljegyzéseiből. Mégis, az eddigi leghitelesebb és legérdekesebb visszaigazolása annak a feltételezésemnek, amit már korábban ilyen olyan beszélgetések, előadások, internetes források alapján kialakítottam mind a Közel-Keletről, mind a médiáról, s az arab-izraeli konfliktusról.

Mindig is hiányoltam a híradásokból, és általában a tudományból is a holisztikus megközelítés igényét. El lehet veszni a részletekben, joggal mondhatja bárki, de a mai ismeretinkből az elemzésektől kezdve a híradásokon át, ahogy arra a holland tudósító is felhívja a figyelmünket, pont a lényeg hiányzik. Elsiklunk afelett, hogy az emberek mit és hogyan éreznek, hogy fejezik ki magukat, a kultúrájukból következően miként viselkednek, a komolyabb, átláthatatlanabb politikai és érdekeket érintő összefüggésekről nem is beszélve. Az USA által indított terrorizmus elleni háború tökéletesen tükrözi a leegyszerűsítést. Bizonyos fogalmakkal skatulyába zárnak embereket, saját társadalmukat a borzasztóbbnál borzasztóbb képekkel rettegésben tartják, az ötletgazdák pénztárcája pedig egyre vastagabb.

Kiábrándító, de teljesen valós, és tiszta képet kaphatunk a könyv segítségével Közel-Kelet néhány országáról és bizonyos médiumokról, eszközeikről. Akkori viszonyokban. Azóta eltelt 10 év, és a helyzet csöppet sem lett békésebb és átláthatóbb. Az „Arab Tavasz” rendesen megkeverte az amúgy is kusza szálakat a mesés keletről, s azt is láthatjuk, hogy a demokratikus kísérletek is sorra buknak el. Az eszközök azonban maradtak a régiek, a média nem lett kevésbé manipulatív, s a cikkek is valószínűsíthetően előre megírt forgatókönyvek. Ellentmondások a támogatást érintően, egyenlőtlenség a tájékoztatásban, negatív kép az arab, vagy muszlim, vagy palesztin vagy izraeli emberekről és céljaikról. Vajon mi lesz a helyzet 2023-ban, bő 10 év múlva?