Az elmúlt
pár év történéseit figyelembe véve – globálisan vagy a Közel-Keleten egyaránt –
az izraeli-palesztin viszony finoman szólva sem jelentette a legfontosabb kérdést
sem a nemzetközi közvélemény, sem a nemzetközi közösség számára. Ez jelenleg
mégis megváltozni látszik, legalábbis az Arab Liga éves csúcstalálkozója és
Donald Trump formálódó (?) közel-keleti politikája alapján. Vajon a látóhatáron
belülre került egy lehetséges megbékélés?
Március 29-én vette kezdetét az éves Arab Liga-csúcs Jordániában,
ahol a napirenden olyan ügyek mellett szerepelt a palesztin kérdés kiemelt
fontossággal, mint a szíriai vagy a jemeni konfliktus, illetve Líbia, Irak és
Irán regionális szerepe.
Az arab országok vezetői újra megerősítették a 2002-ben
Szaúd-Arábia által kidolgozott és az Arab Liga által elfogadott arab
békekezdeményezést (Arab Peace
Initiative, API) mint a jövőbeni tárgyalások kiindulópontját Izraellel. A
csúcsot megelőző feltételezésekkel szemben a Palesztin Hatóság nem készült új
tervvel vagy módosítással, és a többi állam sem kívánta módosítani a korábban
elfogadott dokumentumot. Az eredeti kezdeményezés értelmében az arab országok
továbbra is fenntartják a lehetőségét az Izraellel történő megbékélésre azzal
a feltétellel, hogy Izrael az 1967-es hatnapos háború előtti határok mögé vonul
vissza, és nem áll a független, Kelet-Jeruzsálem fővárossal létrejövő palesztin
állam létrehozásának útjába.
Az API megerősítése akár jelzésként is értelmezhető, amivel
az arab államok kifejezik megbékélési szándékukat afelé az Egyesült Államok
felé, ami Donald Trump elnöksége alatt szintén megerősítette szándékát a
konfliktus megoldása iránt. A Trump-adminisztráció a nyáron egy olyan
csúcstalálkozó megszervezését tervezi, amin az Öböl menti arab országok
vezetőinek, a Palesztin Hatóság elnökének és Izrael miniszterelnökének egyidejű
részvételére számít. Trump személyes találkozói és az ezeken megvitatott
kérdések is a konfliktus iránti érdeklődésről árulkodnak: februárban Benjamin
Netanjahu, április 3-án Sisi egyiptomi elnök látogatott a Fehér Házba, illetve
Mahmud Abbász is kapott meghívást az amerikai elnöktől, akinek látogatása
szintén áprilisra várható.
Az eddigi találkozókon és beszélgetéseken elhangzottak
alapján az amerikai álláspont első ránézésre ellentmondásosnak hat. Február
közepén a közös nyilatkozat alkalmával Netanjahu miniszterelnökkel Trump
felkavarta az állóvizet azzal a kijelentésével, hogy a kétállami megoldás nem
az egyetlen mód a konfliktus rendezésére, és kész támogatni az egyállami
megoldás lehetőségét is. Ennek politikai realizálódása nyílt szakítást
jelentene a korábbi amerikai állásponttal és a nemzetközi közösség
állásfoglalásával egyaránt, ami a kétállami megoldás elérését tartotta
kívánatosnak az oslói békefolyamat elindítása óta. Március elején egy
telefonbeszélgetés alkalmával Abbász elnökkel Trump már kifejezte
elköteleződését egy kétállami megoldáson alapuló béke elérése iránt, és Sisi elnök
mostani látogatása során is hasonló megoldási javaslat fogalmazódott meg.
Ezt a látszólagos ellentmondást árnyalni látszik Jason
Greenblatt amerikai közel-keleti küldött találkozása az izraeli és palesztin
vezetőkkel, ami során többször hangsúlyozta a békekötés fontosságát, és bár ennek
kétállamiságáról szó szerint nem esett szó, egyértelmű utalásokat lehetett
felfedezni egy jövőbeni palesztin állam létrehozásának szükségességéről. A
Netanjahuval való beszélgetése alkalmával ráadásul olyan igen érzékeny témák
kerültek górcső alá, mint a ciszjordániai telepek létesítése, amivel
kapcsolatban nem is sikerült megegyezésre jutnia a feleknek.
A növekvő figyelem a konfliktus rendezése iránt az utóbbi
időben tehát megfigyelhető jelenség, de újfent felvetődik a kérdés, hogy ez a
fokozódó figyelem mire lesz elegendő, és a béke kikényszerítésére képes államok
mennyire elkötelezettek és képesek együttműködni. Az Arab Liga országai – az
elmúlt évek fejleményeit figyelembe véve – ezen a téren nem képesek a szükséges
együttműködésre, a csúcstalálkozókat követő kemény hangvételű nyilatkozatokat
valódi tettek nem követik, hiszen az országokat megosztó érdekellentétek ilyen
közös fellépéseket nem tesznek lehetővé. Az API mint tárgyalási kiindulópont
szintén problémás, egyrészről mivel Izrael részéről az 1967-es határok mögé
történő visszahúzódás elfogadhatatlan, másrészről 2002 óta a megszállt
területeken szintén hatalmas változások mentek végbe, az izraeli telepek
létesítése a mai napig létező jelenség, ami erősen aláássa a kétállami megoldás
békekezdeményezés szerinti megvalósításának realitását. Ebből a szempontból az
amerikai szakítás a kétállami megoldással védhető lépés lehetett volna, de úgy
tűnik, hogy az amerikai elnökválasztási kampány alatt hangoztatott Trump-i külpolitikai
fordulat és szakítás a „katasztrofális Obama-külpolitikával” a Közel-Kelet
viszonylatában nem valósul meg. Az újonnan megválasztott amerikai elnökök
hosszú ideje kénytelenek változtatni beiktatásuk előtti közel-keleti terveiken
a regionális realitások mentén, ez alól Trump sem kivétel. A beharangozott
nagykövetségköltöztetés Tel-Avivból Jeruzsálembe várat magára, és a kétállami
megoldás melletti elköteleződést sem sikerült levetkőzni. Bár a nemzetközi
figyelem az izraeli-palesztin konfliktus iránt kétségkívül nőtt, az elavult és
kompromisszumkészséget nélkülöző tárgyalási kiindulási alapok és a békekötést
kikényszeríteni képes államok vonakodó fellépése nem adnak okot a túlzott
optimizmusra egy közeljövőben létrejövő megbékélést illetően.
Források:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése