Az ukrán dilemma: Európa vagy Oroszország?

Ukrajna 1991-es függetlenné válása óta egyfajta kompország szerepét tölti be Európa és Oroszország között, hol Európához közeledik, hol pedig Oroszország kegyeit keresi. Az országot kulturális kettőssége és gazdasági érdekei mindkét irányba húzzák, azonban az Európa és Oroszország közötti fokozatos elhidegülés miatt az ország mozgástere teljesen beszűkült.

A Szovjetunió felbomlásával létrejövő Ukrajnának már születésétől fogva hasonló problémákkal kellett szembenéznie, mint Közép-Kelet-Európa számos más országának: a homogén nemzetállam hiányával. Az ország lakosságának mindössze 70%-a ukrán nemzetiségű, a legjelentősebb az orosz kisebbség, mely az ország keleti területeire koncentrálódik. Ukrajnát egy élesen kirajzolódó kulturális törésvonal osztja egy nyugati részre, melynek többsége büszkén hangoztatja ukrán identitását és Európához való tartozását és egy keleti részre, mely többségében inkább ruszofil és Oroszországban látja a legfőbb szövetségest és a jövőt.

Ukrajna nyugati területei történelmi okok miatt is sok szállal kapcsolódnak Európához, elég csak a sokáig Habsburg fennhatóság alatt álló Galíciára vagy Lviv városának Habsburg korból származó nevére, Lembergre gondolni. Ezzel szemben a Krím - amit 1954-ben Hruscsov ajándékozott az Ukrán SSZK-nak - és a keleti területek történelmileg inkább Oroszországhoz tartoznak, a lakosság egy jelentős részének orosz az anyanyelve és orosznak is vallja magát. Ez a kettősség látható volt minden ukrán elnökválasztás alkalmával, de talán a 2004-es választási adatokon volt a leginkább tetten érhető, mikor az Európa párti Juscsenko és orosz párti Janukovocs támogatottsága két részre vágta az országot.

Az éppen aktuális elnökválasztások így mindig fordulópontot jelentenek az ország életében: ha oroszpárti elnök nyert, akkor enyhe közeledés volt megfigyelhető Oroszország felé, ha pedig nyugatpárti elnök került a bársonyszékbe, akkor Ukrajna enyhén eltolódott Európa irányába. Ez a hintapolitika működőképes volt a 90-es és a 2000-es években. Ennek egyik oka, hogy ebben az időben a fiatal Oroszország is csak kereste az identitását és felmerült annak a lehetősége is, hogy egy sokkal szorosabb kapcsolatot alakít ki Európával. Azonban a 90-es évek közepére egyértelművé vált, hogy Oroszország nem követi ezt az utat, nem vált a nyugat részévé, de sikerült kilábalnia a Szovjetunió szétesése utáni gazdasági káoszból és katonailag is megerősödött. Jól látható, hogy ahogy nyeri vissza az erejét, Oroszország egyre kevesebb mozgásteret hagy a korábbi tagköztársaságoknak, igyekszik őket sakkban tartani, továbbá megfigyelhető egyfajta orosz imperializmus is, ami az Eurázsiai Unió eszméjében csúcsosodik ki.

Ukrajna korábban vázolt kettős identitása visszaköszön az ország külpolitikájában is: egyrészt, az ország számára kulcsfontosságú az olcsó energia, amit Oroszország biztosít, továbbá nem elhanyagolható az a tény, hogy a szovjet időkben egy gazdasági egységet alkottak és ez a gazdasági kapocs megmaradt, így az ukrán termékek legnagyobb felvásárlói még ma is az oroszok.

Ez érthető, de mi szól Európa mellett? Mi az, amit Európa tud nyújtani? Az ukrán termékek gyenge minőségűek, nyugaton nem versenyképesek, így az EU nem jelent potenciális piacot, továbbá az EU is rá van szorulva az orosz energiahordozókra. Mi lehet mégis Európa varázsa? A válasz egyszerű: a nyugati jólét, amit a szegény Ukrajna az európai gazdaságba való lassú betagozódással igyekezhet elérni. Azonban Ukrajna szerencsétlenségére megromlottak az európai-orosz kapcsolatok, így vége az eddigi két kapus játéknak, színt kell vallani és oldalt kell választania, bár erre önerőből már csak minimális lehetősége maradt.

Kele Balázs