A tudatlanság fátyla?

  Joris Luyendik megdöbbentő őszinteséggel rántja le a leplet a Közel-Keleti világról, és arról hogy az ott folyó harcokban mekkora szerep jut a médiának. A könyv olvasása során láthatjuk azt, milyen szerepekbe és élethelyzetekbe találja magát a szerző, miközben folyamatosan testközelből figyeli meg az arab világot. Számomra nem mindennapi módon mutatta be ezeket a szituációkat. Hiszen ha kellett, testi épségét kockáztatva, akár egy fegyveres konfliktus közvetlen közeléből is közvetített. Mindeközben magát amatőr színészként jellemzi, ennek ellenére nem esett ki az alakításából még robbantások és káosz közepette sem.  Azonban nem egyszer előfordult az is, hogy a lakosokkal való spontán, hétköznapi beszélgetésekből próbált anyagot gyűjteni írásaihoz.

Személyes tapasztalataim alapján, hogy ha az élet bármely területéről, vagy csupán egy élményemről akartam írásban mesélni, esetenként azt éreztem nem vagyok és nem is lehetek elég hiteles. Előfordult úgy tapasztaltam, nem tudom átadni azokat az érzéseket és élményeket, amik bennem vannak. Ezeken az alkalmakon jobbnál jobb gondolatok cikáztak a fejembe, mégis úgy gondoltam, és érzem mind a mai napig, hogy képtelen vagyok ezeket olyan rendszerbe foglalni, amely segítségével hitelesen közvetíthetek az olvasóimnak.

Éppen ezért Luyendijk könyvét olvasva örömmel töltöttek el azok a részek, amikor ezt éreztem az írón is. Itt persze szó sincs arról, hogy a szerzőhöz szeretném hasonlítani magam. Mindazonáltal ez a könyv világított rá véglegesen számomra arra, miszerint mikor is záródik be a befogadó számára az a bizonyos „vágóolló”, valamint ezeknek a képeknek igenis sokkal nagyobb közvélemény formáló szerepük van, mint ahogyan azt sokan állítanánk.

  Ezek szerint a tudás vajon tényleg hatalom? Azt gondolom, hogy erre a kérdésre a könyv remekül levezetett választ ad.

Ha egy diktatórikus rendszerbe helyezzük magunkat, akkor az azt jelenti, hogy a mindennapjainkat kontrollálni akarják. Ebből következik, hogy az efféle rendszerekben élőknek kevesebb rálátásuk van arra, mi minden történik más országokban, kontinenseken, így ezeknek az embereknek nincs is lehetőségük- pont az információ hiányból adódóan- arra, hogy változtassanak jelen állapotukon.  Az információ, és tudás a rendszer fenntartóinak - elsősorban a diktátor és apparátusa kezében- kizárólagos privilégiuma. Beindul a spirál, avagy a korrupciót, és a bűnözés magas röptű fejlődése. Hiszen a piramis-rendszer lényege, hogy az átlagnál „feljebb lévő ember” valamilyen tudás birtokában van, amelyet esetenként hajlandó megosztani bizonyos ellenszolgáltatás fejében.

Ellenben a demokratikus rendszerekbe fenn áll a szabad információáramlás lehetősége, így kapukat nyitva meg a befogadó közönség felé, növelve azok cselekvőképességének lehetőségét.

  A könyv elolvasása után azt gondoltam itt lenne az ideje, hogy mi, európai emberek kicsit másképpen tekintsünk a világra. Elvégre nekünk nem kell, a buszon ülve azon gondolkodnunk, hogy egy fundamentalista melyik percben robbantja fel azt, ellenben ez a Közel-Keleten mindennapos jelenség. Meg tudjuk mi mindazt becsülni, amink van, és hogy napjainkat nem járja át a terror, és az elnyomás?

K.N.