Elkendőzött valótlanságok

Joris Luyendik az 'Elkendőzött valósággal' elérte a még kezdő újságíróként kitűzött célját. Ha nem is az újságok oldalain, hanem egy könyv formájában, de sikerült összetörnie a médiával, a Közel-keleti rezsimek működésével vagy az izraeli-palesztin konfliktussal kapcsolatos beidegződéseket.

Elsőként az újságírói munkát illetően cáfolta meg korábbi, sokszor naiv és regényes elképzelésemet. Ahhoz képest, hogy a külpolitikai újságírót a könyv elolvasása előtt az olyan konfliktuszónákban, mint a Közel-kelet vagy Szudán egyfajta haditudósítóként képzeltem el, csalódnom kellett.

A frontvonal és katonák helyett egy kairói hotelszoba és a CNN hírolvasóinak hangja veszi körül a publicistát. Meglepett, hogy az újságíró mennyire alulinformált az állomáshelyén történő eseményeket illetően. A valóságban a hírekről nem ő tudósít a szerkesztőségnek, hanem pont fordítva, a szerkesztők informálják őt a hírügynökségek anyagából. A szerkesztőség ad hírértéket egy momentumnak és ha egy öntudatos riporter esetleg meg akarná magyarázni az összefüggéseket, felvilágosítana a politikai rendszer, a társadalmi és kulturális közeg különbözőségéről azt csak a hátsó oldal véleményrovatában teheti meg.

Mivel ezekről a különbözőségekről átlagos médiafogyasztóként nem kaptam tájékoztatást, így valósággal sokkolt, amikor a Közel-keleti országok bürokráciájának működésképtelenségéről és az ebből fakadó hétköznapi korrupcióról olvastam. Emellett megdöbbentő volt számomra, hogy bár az emberek nyíltan beszélnek Jorisnak egy általános társalgás közben, de rögtön megfagy a levegő ha a politikai rendszer kerül terítékre. De miért is döbbentem meg? Hiszen olvastam, tanultam az egyeduralmi rendszerek természetéről. A probléma az, hogy az újságcikkek olvasásakor nem tudatosan figyeltem a társadalmi vonatkozásokat. De van egy másik probléma is, amelyre Luyendijk hívja fel a figyelmet és amelynek megoldására törekszik, küldetéstudatából fakadóan. Azt akarja elérni, hogy az újságok adjanak lehetőséget a vonatkozások megismerésére és tájékoztatást a témák hátterét illetően.

Maximálisan egyetértek vele azzal kapcsolatban, hogy több felületet és figyelmet kellene szentelni az emberek 'mentális térképének' szélesítésére, de pesszimista vagyok a megvalósítási lehetőségekkel kapcsolatban. Az átlagolvasónak szánt napilap nem fog nagyobb terjedelmű cikkeket szentelni egy-egy külpolitikai téma hátterének bemutatására és továbbra is a nyugati demokráciák politikai szókincsét fogja alkalmazni törzsi háborúk esetén. A kép homályos marad.

Az izraeli- palesztin konfliktusról szóló résznél, felelevenedtek a korábban, a mainstream médiától függetlenebb portálokon olvasott cikkek. Az izraeli buldózerek, a telepesek agresszív terjeszkedése, az Izraelt és Gázát elválasztó fal. A könyvben felvázolt médiagépezet hatásosan működik. Ha valaki ma megkérdezne mit gondolok az ügyről, valószínűleg ködösítve, közhelyekkel válaszolnék az „eredendően konfliktusokkal teli térség”-től kezdve, a „mindkét félnek vannak igazságai”-val együtt. Az alternatív oldalak böngészésétől eltelt idő alatt fokozatosan átneveltem magam a „politikai korrekt” megnyilvánulásokra, mert beláttam, hogy az emberek nem kérnek a médiából megszokottól eltérő Izrael képből.

Az elkendőzött valóság olvasása közben leginkább a saját befolyásoltságom döbbentett meg és hogy milyen felületesen, nem elég tudatosan olvasom a híreket. Ezután keresni fogom a front mögött a hotelszobát.