Hello everybody!

                Tisztában lenni a világ eseményeivel, az állandó történésekkel, a különböző vezetők döntéseivel, megérteni a világ egyik és másik felén történő események közti összefüggéseket nehéz. Általában az ember csak élesben, a saját tapasztalatai révén ismeri meg és értelmei ezeket. Joris Luyendijk fiatalon került bele a mélyvízbe, akár még zöldfülűnek is nevezhetjük. Akkor még hitte, hogy minden úgy történik, ahogy azt az újságokban olvassa vagy a tévében látja. Meg sem fordult a fejében, hogy mindez csupán a felszín. Nem, nem hazugság, szó sincs a tények elferdítéséről. Az hírekben a valóságot látjuk, de annak csak egy részét.

A Közel-Kelettel kapcsolatban valósul meg a legjobban az a technika, hogy rengeteg dolgot vagy egyáltalán nem hoznak nyilvánosságra, vagy pedig csak később. Ennek két oka van: egyrészt túl sok az összefüggés mind a politikai, mind a társadalmi területeken, amellyel az átlag nézők  nincsenek tisztában, a néhány perces tudósításokba pedig nem fér bele ezek tisztázása. Másrészt pedig szűklátókörűek, vaskalaposak, nagy részük már csak akkor nézi meg, mi több, nézi végig a híradásokat, ha robbantásokról, vérengzésekről, áldozatokról szólnak. Nem véletlen, hogy az ilyen hírek kerülnek az első helyre, a békésebbek, nyugodtabbak, de valós hírértékű történések pedig csak említés szintjén jelennek meg.

                Ebből a második pontból következik, hogy nehéz feladat a közvélemény-formálás. Az emberekben minden területről, régióról, népcsoportról, nemzetről, vallásról él egy sztereotípia. Ebből nehezen lépnek ki. Ha ki is lépnek, az személyes tapasztalatokon alapszik, nem pedig a látott, hallott tudósításokon. Egy háborús övezetből jövő tudósítás nem állhat abból, milyen körülmények közt kell a civileknek létezniük, milyen hiányt szenvednek. Azt sem lehet leírni, hogy a sivatagban élőket ugyanúgy érdeklik a tévéműsorok, a filmek, a könyvek, a divat. Azt kell leírni, hogy lelőttek, felrobbantottak, megcsonkítottak, megkínoztak embereket. Miért? Mert a divat és a szórakozás minket is érdekel, az pedig csak nem lehetséges, hogy ott, Keleten is olyan emberek élnek, mint mi. Ugyan, kérem!

                Nem tudom azt állítani, hogy világos számomra mindaz, ami a Közel-Keleten folyik. Mindig próbáltam tájékozódni, de ezzel a régióval kapcsolatban ez különösen nehéz feladatnak bizonyult. A könyv elolvasása után azonban már kevésbé szégyelltem magam, mivel a könyvből többek közt az is megmaradt, hogy sok tudósító, akiket ezen területre küldenek, szintén nincs tisztában a történésekkel, csupáncsak, ha úgy tetszik, bábuként jelennek meg a képernyőn és tárják elénk a híreket, melyeket nem első kézből szereztek, hanem a kezükbe nyomtak egy papíron, ők pedig elmondják saját szavaikkal egy meggyőző háttér előtt. Számomra nem ez a tudósítás. 

                Visszagondolva, a könyv elolvasása előtt nagyon be voltak határolva a gondolataim. Meg sem fordult a fejemben, micsoda rettegésben élik ott minden napjukat az emberek. Hozzájuk képest én nyugaton élek. Egy nyugati pedig fel sem tudja fogni, mit jelenthet minden nap arra gondolni egy szupermarketba való belépéskor, hogy talán sosem jön ki onnan. Vagy én felszállok a buszra munkába menet és felrobban velem együtt. Alapjáraton mi is kicsit ferde szemmel nézünk a keleti turistákra, de csupán mert szokatlan a látványuk, nem pedig attól félünk, hogy egy bomba van a testükre erősítve.

                Joris Luyendijk kihangsúlyozza, hogy a nyugat évek óta szemet huny a térségben uralkodó diktatúrák felett. Egyszerűen csak nem nevezi őket nevükön, sorsára hagyja az embereket, összeesküvések sorát köti, mindezeket a saját érdekében, ráadásul úgy, hogy a végén ő marad talpon, mindenki mást pedig maga alá gyűr.