Joris Luyendijk: Elkendőzött valóság
Joris Luyendijk könyve szépítés nélkül rántja le a leplet a nyugati média működéséről. Beavat minket a mindennapos médiamanipulációba és a nézők megtévesztésének általánosan elfogadott gyakorlatába. Az író nem bánik kesztyűs kézzel kollegáival, sőt az általa készített cikkekről és híradásokról is bevallja, hogy nem mindig az igazságot tükrözik. Legtöbb sztereotípiámat megerősítette, ám néhány dologban azért meglepetést okozott.
Az első ilyen maga a tudósító munkája és szerepe a hírek gyártásában. Eddigi ismereteim a háborús tudósításról főként Robert Capa és Steinbeck írásaira korlátozódtak. Az ő visszaemlékezéseikben a tudósítók amolyan romantikus figurák, akik az első hullámmal szállnak partra, vagy mélyen a frontvonal mögötti területekre benyomuló egységek első soraiban lépkednek. Olyan nők és férfiak, akik halált megvető bátorsággal ugrálnak géppuskasorozatok és aknák között csak, hogy elkapjanak egy heroikus pillanatot és áthágnak minden szabályt, ami akadályozza őket munkájukban. Joris könyve ezzel szemben a bürokrácia és korrupt hivatalnokok hálójában újra és újra elakadó újságíró képét festi le előttünk, aki napjainak nagy részében egyik hivatalból a másikba rohangál és kenőpénz nélkül egy lépést sem tehet. Mindenhez engedélyekre, vízumra, előre egyeztetett időpontokra és mindenekelőtt, kiterjedt kapcsolatrendszerre van szűkség.
Ahogy Joris leírja nekünk a hírgyártás folyamatát, láthatjuk, hogy igazából a tudósítónak vajmi kevés szerep jut abban, ő csak egy fogaskerék a jól olajozott gépezetben. A hírügynökségek leszállítják a történéseket, a szerkesztők kiválasztják az épp releváns eseményt, a talking headek és donor darlingok elpuffogtatják jól bevált kommentjeiket az újságírónak ezután csupán annyi a dolga, hogy mindezt formába öntse.
Itt el is jutunk a könyv és általában a média legvitatottabb kérdéséhez. Mitől lesz hír egy hír? Ki dönti el, hogy mi kerüljön be a híradásokba? A könyv legfontosabb üzenete számomra az volt, hogy objektív újságírás nem létezik. Mire egy történet eljut a nézőhöz/olvasóhoz, annyi féle-fajta szűrön megy át, hogy ember legyen a talpán, aki kibogozza az esemény valódi jelentőségét és hátterét.
Hiába vannak a világ minden táján emberei az ügynökségeknek, lehetetlen minden egyes eseményt közvetíteni, tehát innen már eleve szelektálva kapjuk a híreket. Azt mondják, a hír az, ami benne van a híradóban, de azt gyakran elfelejtjük, hogy ha valami nem szerepel a címoldalakon, nem jelenti azt, hogy meg sem történt. A hírek egy-egy kiragadott eseményt osztanak meg velünk a másik ország mindennapjaiból és pontosan a mindennapok ismeretének hiánya az, ami miatt nem érthetjük meg a történések valódi tartalmát.
Joris Luyendijk könyve szépítés nélkül rántja le a leplet a nyugati média működéséről. Beavat minket a mindennapos médiamanipulációba és a nézők megtévesztésének általánosan elfogadott gyakorlatába. Az író nem bánik kesztyűs kézzel kollegáival, sőt az általa készített cikkekről és híradásokról is bevallja, hogy nem mindig az igazságot tükrözik. Legtöbb sztereotípiámat megerősítette, ám néhány dologban azért meglepetést okozott.
Az első ilyen maga a tudósító munkája és szerepe a hírek gyártásában. Eddigi ismereteim a háborús tudósításról főként Robert Capa és Steinbeck írásaira korlátozódtak. Az ő visszaemlékezéseikben a tudósítók amolyan romantikus figurák, akik az első hullámmal szállnak partra, vagy mélyen a frontvonal mögötti területekre benyomuló egységek első soraiban lépkednek. Olyan nők és férfiak, akik halált megvető bátorsággal ugrálnak géppuskasorozatok és aknák között csak, hogy elkapjanak egy heroikus pillanatot és áthágnak minden szabályt, ami akadályozza őket munkájukban. Joris könyve ezzel szemben a bürokrácia és korrupt hivatalnokok hálójában újra és újra elakadó újságíró képét festi le előttünk, aki napjainak nagy részében egyik hivatalból a másikba rohangál és kenőpénz nélkül egy lépést sem tehet. Mindenhez engedélyekre, vízumra, előre egyeztetett időpontokra és mindenekelőtt, kiterjedt kapcsolatrendszerre van szűkség.
Ahogy Joris leírja nekünk a hírgyártás folyamatát, láthatjuk, hogy igazából a tudósítónak vajmi kevés szerep jut abban, ő csak egy fogaskerék a jól olajozott gépezetben. A hírügynökségek leszállítják a történéseket, a szerkesztők kiválasztják az épp releváns eseményt, a talking headek és donor darlingok elpuffogtatják jól bevált kommentjeiket az újságírónak ezután csupán annyi a dolga, hogy mindezt formába öntse.
Itt el is jutunk a könyv és általában a média legvitatottabb kérdéséhez. Mitől lesz hír egy hír? Ki dönti el, hogy mi kerüljön be a híradásokba? A könyv legfontosabb üzenete számomra az volt, hogy objektív újságírás nem létezik. Mire egy történet eljut a nézőhöz/olvasóhoz, annyi féle-fajta szűrön megy át, hogy ember legyen a talpán, aki kibogozza az esemény valódi jelentőségét és hátterét.
Hiába vannak a világ minden táján emberei az ügynökségeknek, lehetetlen minden egyes eseményt közvetíteni, tehát innen már eleve szelektálva kapjuk a híreket. Azt mondják, a hír az, ami benne van a híradóban, de azt gyakran elfelejtjük, hogy ha valami nem szerepel a címoldalakon, nem jelenti azt, hogy meg sem történt. A hírek egy-egy kiragadott eseményt osztanak meg velünk a másik ország mindennapjaiból és pontosan a mindennapok ismeretének hiánya az, ami miatt nem érthetjük meg a történések valódi tartalmát.
A szerkesztőknél újabb szűrőn megy át az információ,
figyelembe véve, hogy mely régió számit stratégiailag fontosnak abban az országban,
ahol a médium működik, hogy mik a politikai elvárások az adott médiummal szemben. Ezután, már az újságíróra vár a feladat, hogy
sztorit kanyarítson, ám ehhez megszólalókra és hiteles adatokra van szűkség
amiket, ahogy Joris is leírja, az arab világban nem könnyű megszerezni. A
talking headek nagy része beépített ember, aki betanult mondatokat
szajkóz, a civil lakosság pedig nem szívesen
kockáztatja meg, hogy kormányéval
ellentétes véleményt osszon meg egy újságíróval.
Anna Politkovszkaja csecsen háborúról szóló könyvének olvasása után gondolkodtam el először azon, hogy mi egy újságíró legnagyobb ellensége. Joris könyve megerősítette azt a hitemet, hogy a diktatúrák félelemkeltő képessége és a lenyomozhatatlan információk sokasága az, ami leginkább ellehetetleníti az újságírást. Mindkét könyv jól szemlélteti a tudósító tehetetlenségét a nyilatkozni nem merő civillel és a statisztikai fehér foltokkal szemben. Politkovszkaja és Joris is számtalanszor felteszi a kérdést: hogy írjak meg egy történetet, ha nem tudom alátámasztani semmivel? Ha nincs egy összesítés az eltűntekről, a civil lakosság ellen elkövetett erőszakról, viszont a kormány egy pillanat alatt összehív egy sajtótájékoztatót, ahol bizonyítékokkal tudja alátámasztani saját verzióját.
Ez a probléma leginkább az arab-izraeli konfliktusról szóló résznél válik központivá. Joris itt sokszor használja a médiaháború szót és be kellett látnom, hogy ami ott zajlik, valóban egy háborúhoz hasonlít. Csakhogy itt a győzelem nem a hadsereg létszámán és a legmodernebb fegyvereken múlik, hanem a helyes szóhasználaton, egy jól beállított felvételen és mindenekelőtt a kormány mögött álló propaganda-gépezeten. Ennek a működéséhez viszont pénzre van szűkség, így ismét felvethetjük a kérdést, hogy lehet a média pártatlan egy ilyen kiegyenlítetlen információs háborúban?
Joris könyve rávilágít a mindennapi torzításokra és ráébreszti az olvasót, hogy igazából mennyire keveset tudunk a kamera lencséjén kívül eső világról. Figyelmeztet, hogy ne vegyünk mindent készpénznek és, hogy minden eseménynek annyi olvasata van, ahány résztvevője.
Anna Politkovszkaja csecsen háborúról szóló könyvének olvasása után gondolkodtam el először azon, hogy mi egy újságíró legnagyobb ellensége. Joris könyve megerősítette azt a hitemet, hogy a diktatúrák félelemkeltő képessége és a lenyomozhatatlan információk sokasága az, ami leginkább ellehetetleníti az újságírást. Mindkét könyv jól szemlélteti a tudósító tehetetlenségét a nyilatkozni nem merő civillel és a statisztikai fehér foltokkal szemben. Politkovszkaja és Joris is számtalanszor felteszi a kérdést: hogy írjak meg egy történetet, ha nem tudom alátámasztani semmivel? Ha nincs egy összesítés az eltűntekről, a civil lakosság ellen elkövetett erőszakról, viszont a kormány egy pillanat alatt összehív egy sajtótájékoztatót, ahol bizonyítékokkal tudja alátámasztani saját verzióját.
Ez a probléma leginkább az arab-izraeli konfliktusról szóló résznél válik központivá. Joris itt sokszor használja a médiaháború szót és be kellett látnom, hogy ami ott zajlik, valóban egy háborúhoz hasonlít. Csakhogy itt a győzelem nem a hadsereg létszámán és a legmodernebb fegyvereken múlik, hanem a helyes szóhasználaton, egy jól beállított felvételen és mindenekelőtt a kormány mögött álló propaganda-gépezeten. Ennek a működéséhez viszont pénzre van szűkség, így ismét felvethetjük a kérdést, hogy lehet a média pártatlan egy ilyen kiegyenlítetlen információs háborúban?
Joris könyve rávilágít a mindennapi torzításokra és ráébreszti az olvasót, hogy igazából mennyire keveset tudunk a kamera lencséjén kívül eső világról. Figyelmeztet, hogy ne vegyünk mindent készpénznek és, hogy minden eseménynek annyi olvasata van, ahány résztvevője.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése