„A szűrők, torzítások és manipulációk véleményformáló szerepéről”

Tuti idézetek, diktatúra, médiaháború – a könyv kulcsszavai, nekem. Bár ettől sokkal összetettebb a mű, a lényeg bennük van. Korábban még nem volt szerencsém az arab világról szóló, ennyire őszinte és valós képet kapni, de Luyendijk könyvét olvasva ez az űr kezd megszűnni. Nagyon tetszett az a stílus és őszinteség, mellyel átadta olvasói számára gondolatait, véleményét és tapasztalatait az arab világról és a média világáról.

Miben erősített meg a könyv? Kacsingatva az újságírás világával egy-két tény már világos volt a számomra, úgy mint a hírérték szerepe vagy a médiabefolyás. Tudtam, hogy rangsorolni kell a hírek között, és hogy a tájékozott, az adott térséget vagy régiót az olvasónál vélhetően jobban, mélyebben ismerő újságíró számára sokszor logikusabb és fontosabb volna a háttéranyagokat közölni, mint a halálos áldozatokat követelő merényletek vagy konfliktusok tényeit közölni.

Világos volt az is, hogy - sajnos - létező fogalom a médiabefolyás, bár ennek mértéke már a miben mondott újat a könyv kategória. Hallottam már a CNN-hatásról, valamint ismerős fogalom a vezércikk és a főoldalon való megjelenés is, melyekben nemcsak az játszik közre, hogy mennyire jó egy cikk, illetve milyen érdekes, az olvasót érdeklő eseményről ír, hanem az is, hogy mennyire figyelemfelkeltő a címe, milyen képekkel töri meg a szerző, és a többi. Amikor azonban beúszik a képbe a TV, a kész storyk és a PR-gépezet …, az már egy egészen új dolog volt számomra.

Még egy dolog, amelyben megerősített a könyv: az olvasó mindig mindent jobban tud. Nos, a kommentelők fogalma ismerős volt, és nem lepett meg, amit a könyvben olvashattam a felháborodott olvasói levelekről. Valahol jó is volt olvasni, hogy akkor ez mindenkivel megesik, még az igazán elismert újságírókkal is. Bár a fenyegető SMS-ek és üzenetek világáról nem volt jó hallani.

Mindezek mellett természetesen sok-sok új dolgot is mondott a könyv. Az első és legfontosabb talán az, amit a milyen egy diktatúrában élni körülményeiről olvashattam. Voltak róla elképzeléseim, de egészen megdöbbentett az a világ, amely elém tárult, mind a kairói, mind a libanoni, mind a kelet-jeruzsálemi (!) résznél. A lefizetések mértéke, az állampolgárok hozzáállása, a megaláztatás és az elnyomás mibenléte. Legjobban a női öncsonkítás rázott meg… .

Ide tartozik, hogy a mártírok szüleinek valós érzései előttem is elkendőzöttek voltak eddig; nem tudtam, hogy a lelki betegség ennyire tabu… .

Az a PR-háború is újdonság volt számomra, amit Izrael végez a kész sztorikkal, a taktikázással, a lobbierővel. Ugyanakkor a palesztin fél is meglepett, nem a felkészületlenségével, de a merényletek híradóhoz időzítésével mindenképpen. Ugyanakkor meglepett a könyv azzal is, miként elém tárult a nyugati szerkesztőségek hozzáállása. A szerkesztőségek szűrő és a megrendelők szűrő hatása, valamint a tévéperc szerepe. Legjobban azonban mégis az döbbentett meg, mekkora színjáték sok esetben egy-egy műsor. Az, hogy az érintettek készek, képesek erre, ennyire megjátszani magukat, azt nem gondoltam volna.

Összességében a szerző következtetéseiből tanultam és épültem a legtöbbet: 1) a sajátos újságírói felfogás becsatornázása nem lehetséges egy tényeket közlő külpolitikai rovatban, így nem lehet megváltani a világot; 2) „a híradás olyan, mint a futószalag a péküzemben”, tehát a szerkesztőség témaválasztása, ebből következően a hírügynökségek anyaga a mérvadó; 3) a médiaháború létezik és létezni fog.

Ami pedig végig segített a maga iróniájával átérezni a szituációkat, az a viccek olvasása volt, így lett teljes az elkendőzött valóság.

Kendőzetlen evidencia

Bevallom vegyes érzésekkel és várakozásokkal vettem kezembe Joris Luyendijk könyvét, egyrészt kíváncsi voltam és érdekelt, mivel a Közel-Kelet, annak politikai berendezkedése és hatalmi viszonyai mindig is érdekeltek, ugyanakkor tartottam tőle, hogy ez is egy oknyomozó könyv lesz, ami áligazságokat képvisel. Ahogy a várakozásaim kettősek voltak, így a kialakult összkép is, azonban nem úgy, ahogy azt előtte gondoltam

.

Az író jól bemutatja a Közel-Kelet korrupt rendszerét, a média hatalmát, az emberek beletörődését és azt, ahogy a nyugati média és hírügynökségek ebben partnerek. Erre kitűnő példa az izraeli-palesztin viszony, és hogy a két fél hogyan próbálja befolyásolni a külvilágot a médián keresztül, valamint kitűnően bemutatja, hogy a nyugati média és a hírügynökségek partnerei ezeknek a korrupt rendszereknek és ők sem működnek másként.

Kiemelendő pozitívumnak tartom, hogy Luyendijk eltér a megszokott európai szemlélettől. Attól az európai és nyugati látásmódtól, mely a saját egoizmusának és önteltségének mámorában úszva mást sem szajkóz, mint a kulturális és erkölcsi felsőbbrendűségét a világ többi részével szemben. Az a neokon politika, ami az Egyesült Államokat jellemezte az ifjabbik Bush alatt, és amit az európai értékelvű iskola képvisel, közben pedig képmutatva kritizálja a realista pragmatizmust közben pedig maga sem különb.

Az író célja nem az, hogy világmegváltó gondolatokkal éljen és újra feltalálja a spanyolviaszt, így az oknyomozó riportok stílusától szerencsére messze áll. Bepillantást enged az újságírásba és a folyamatba, mely során az információból hír lesz, vagyis hogy az lesz hír, amit azzá akarnak tenni. Ugyanakkor túlságosan könnyed, összeszedetlen és pongyola sok esetben, ami érzésem szerint a hitelesség és komolyan vehetőség rovására ment.

Ami számomra negatívum, az a diktatórikus rendszer és a média kapcsolatának túlzott középpontba helyezése, mivel ez a nyugati demokráciákban is megjelenik, csak hangsúlybeli eltolódások vannak. Emellett azon kijelentés, ami a könyv hátoldalán is szerepel, mely szerint a közel-keleti országok mindegyikében diktátorok uralkodnak, véleményem szerint a szerző ezzel egyrészt erősen általánosít, másrészt ezt negatívumként tünteti fel, olyan társadalmakban, ahol a nyugati demokrácia értelmezhetetlen, és nem hiszem, hogy az említett államokban lévő problémák ne fordulnának elő demokráciákban.

Amit még fontosnak tartok kiemelni, az a percepció kérdése. Ez a könyv a külpolitikát jól ismerő olvasó számára nem fog sok újat mondani, ezért is érzem úgy, hogy érdekesnek érdekes a könyv, de nem mond semmi újat. Ugyanakkor annak a laikus olvasónak, aki a köztévé híradásaiból informálódik csupán, valamilyen szinten fel tudja nyitni a szemét, de nem hiszem, hogy ettől jobban értené a folyamatokat.

Összegezvén, a könyv szerintem inkább a laikus közönségnek íródott és nem a szakmabelieknek, így éppen ezért az előbbi rétegnek tudnám ajánlani. A könyv stílusa számomra zavaró, de könnyedsége másnak lehet, hogy inkább pozitívum lesz. Az a látásmód, amit az író képvisel, mégpedig a diktatúrák mindent behálózó korrupciója, a média befolyása és a nyugat statisztálása, véleményem szerint abszolút pozitívum, csak a tartalom, ami nekem kevés. A valóságot ez a könyv sem fogja megmutatni, de a szemünket takaró kendő talán lekerülhet.