Egy tudósító dilemmái

Ahogy Madeleine Albright egykori amerikai külügyminiszter kijelentése, miszerint „a CNN a Biztonsági Tanács 16. tagja”, úgy Joris Luyendijk könyve is rámutatott a média kezében lévő hatalmas manipuláló erőre. A konfliktusok alakulására tekintettel is különösen fontos szerepe van, hiszen a média nézőpontján keresztül, annak értékelése alapján ítéli meg a közvélemény a szereplőket és a szituációt. Ugyanarról a helyzetről teljesen ellentétes történeteket lehet elmondani, és a média általában mindig csak azt az oldalt mutatja, amivel megerősíti a már létező képet. Így elég egyoldalúvá válik a hírszolgáltatás.

Mindez nem újdonság, azonban az író remek példákkal támasztotta ezt alá például az izraeli-palesztin konfliktussal kapcsolatban. Mindkét fél arra törekszik, hogy saját helyzetét rosszabb színben tüntesse fel, így állítva maga mellé a közvéleményt. Jelen esetben például, az izraeli fél sokkal szélesebb körű eszközrendszerrel biztosítja, hogy a médiában áldozatként szerepeljen, amihez sikeresen alkalmazza a „they are killing innocent Jews” ütőkártyáját. Ugyanakkor a másik félnek is lennének lehetőségei a közvélemény formálására, de a diktatúra „megfelelő működésével” ez nem összeegyeztethető. Korábban nem mérlegeltem, hogy egy diktatúrában a média „nem hatásos” alkalmazásának igazából olyan nyilvánvaló céljai vannak, mint amiket Luyendijk ismertet.

Számomra az író hatásosan ábrázolta, hogy a közel-keleti tudósító milyen komplex problémával áll szemben: nemcsak a média visszásságaival kell megküzdenie, hanem a diktatórikus rendszerben fennálló körülményekkel is, amelyek nem éppen segítik a munkáját, amennyiben valóban objektív képet szeretne közvetíteni. Luyendijk leírása szerint az okozta a legnagyobb problémát, hogy a hírek fennakadtak a félelem szűrőjén, a kapott információkat nem lehetett ellenőrizni, nem voltak statisztikák, a forrásai pedig védtelenek voltak. Ezen szűrők miatt az esetleges megszerzett információk jelentős részét nem is lehet felhasználni, így végül a hírügynökségektől szerzett információk kerülnek előtérbe. A másik oldalon pedig kiábrándító, hogy a szerkesztőségeknek az a legfontosabb, hogy elmondhassák, tudósítójuk a helyszínen van, a háttérinformációk megosztása már mellékes. A tudósító valódi tényfeltáró anyagait pedig azért sem közlik, mert a nézettségi és olvasottsági mutatók nem ezek mögött állnak.

Az újságírás és tudósítás során alkalmazott módszereket olyan példákkal illusztrálta, melyek megerősítették azt, amit a média trükkjeiről gondoltam. Ilyenek például a szóhasználat és fogalmazásmód jelentősége, a vágóolló törvénye, és a „kép nélkül nincs sztori” elve. Ezen technikák, a már említett szűrők, és a média mögött álló pénz és érdek miatt nyilvánvaló, hogy a közvetített tartalom nem egyenlő a valósággal. Továbbá a tudósítás kapcsán az emberi tényező sem iktatható ki: kérdéses, hogy egy-egy tudósító mennyire ismeri az adott kultúrát és ezáltal milyen szemüvegen keresztül vizsgálja az eseményeket.

Mindenképp hasznos és tanulságos olvasmánynak tartom Joris Luyendijk könyvét, hiszen a közel-keleti világba egy tudósító szemszögén keresztül nyerhettem részletes bepillantást, amire eddig nem volt alkalmam. Az író közvetlen hangvétele és személyes történetei tették számomra izgalmassá és élvezetessé a művet. A Közel-Kelettel kapcsolatos elképzeléseimen lényegében nem változtatott, a szerző arab világgal kapcsolatos mindennapos interakciói azonban egy új megvilágítást adtak eddigi ismereteimnek. Továbbá azt gondolom, hogy ha elméletben tisztában is vagyok a média működésével, az olvasottak határozottan arra ösztönöznek, hogy tudatosabban figyeljem a hírek megbízhatóságát.