Közelkép a Közel-Keletről

Kíváncsian vettem a kezembe a könyvet, mivel eddig nem sokat foglalkoztam az újságírással. Természetesen nekem is megvoltak a magam meglátásai, de ezek elég felszínesek voltak, ahogy azt a könyv később be is bizonyította.

Rendkívül érdekes volt olvasni, hogy amit én gondoltam eddig a külföldi tudósításokról, az egyáltalán nem úgy van. Eszembe sem jutott volna, hogy ilyen mértékben vannak jelen talking head-ek, vagy donor darling-ok, az pedig még kevésbé, hogy aki ilyennek áll, az még félig sem veszi a fáradtságot, hogy tényleg segítsen az országán.

Ahogy az író, én is hasonló utat jártam be, amíg olvastam a könyvét. Először a kíváncsiság és lelkesedés, hogy milyen jó dolog egy olyan térségről tudósítani, ami szerepel a napi hírekben és az érzés, hogy eléggé felelősnek tartanak ahhoz, hogy egyedül, újoncként csináljam.

Aztán jött az a rész, amikor megpróbálta megfejteni, hogy akkor mégis hogy vannak itt a dolgok. Szembesül a hírgépezet működésével, a hírügynökségek szűk látókörével és persze azzal, hogy a Közel-Keleten egyáltalán nem egyszerű megszólaltatni az utca emberét. Ott ugyanis diktatúra van, minden korlátozva van, és ha rájönnek, hogy külföldi tudósítónak panaszkodott, rosszul járhat. Ezért vagy egyáltalán nem nyilatkoznak, vagy ha igen, akkor is megkérik a tudósítót, hogy ezt lehetőleg ne közölje, vagy név nélkül tegye. Vagyis oda a cikk lényege, hogy egy adott személyhez kössék a nyugat-európai emberek a híreket és könnyebben megjegyezzék.

Ezek után következett a csendes frusztráltság a lehetetlen hivatalnokok és a mindent a maga javára fordító nyugati média iránt. Izrael volt a fordulópont benne, ahol olyan szinteket öltött a média kiszolgálása, hogy már lassan külön iparággá avanzsálódott. Sajnálatos módon, ez a gépezet nem azt tudósította, ami valóban történt az izraeli-palesztin konfliktusban, hanem csak az izraeli olvasatot adta el. A másik oldalt lényegében meg sem kérdezték, de ha meg is tették volna, az izraeli hadseregtől való félelmükben az emberek nem mondták volna el az igazat.

Érthető Luyendijk állítása, miszerint ha az ember nem tudja a konfliktus eredetét, nem ismeri az előzményeket, nem járatos a témában, akkor egy-egy őszintébb riport nem a megértő, elgondolkodtató reakciókat, hanem a felháborodottat és értetlent váltja ki az emberből. Ez történt több alkalommal, amikor ilyen cikk írására adta a fejét.

Összességében úgy érzem, a könyvben remekül leírja azokat a fehér foltokat, amik ismerete nélkül nem lehet átfogó tudósítást készíteni a Közel-Keletről – ami, lássuk be, területi nagysága miatt sem egyszerű feladat. Tetszett, hogy a saját tapasztalatait, érzelmeit és félelmeit is beleírta, ezáltal életszerűbbé téve a könyvet. Habár az az időszak, amiben tudósított a Közel-Keletről elmúlt, de a jelen helyzethez mégis sokban hasonlít és esélyt ad a megértésére.

Való Melinda