Kendőzetlenül Elkendőzött valóság

Amikor kezembe vettem a könyvet, az első gondolatom az volt, ez az első olyan egyetemi kurzusom, ahol egy ponyvaregényt kell „szakirodalomként” elolvasnom. Ezt főként a borítója és a kiadás minősége miatt éreztem. De nagyon helytálló az az angol közmondás, amely így hangzik: Don't judge a book by its cover! Azaz sose ítélj meg egy könyvet annak borítójáról!

Amint elkezdtem olvasni, egy másik kurzusélményem jutott eszembe. Amikor a kulturális antropológia határait kellett feszegetnünk, kötelező olvasmányaink egyike volt Nigel Barley Egy zöldfülű antropológus kalandjai című kötete. A párhuzamot pedig a két író egymáshoz hasonlatos stílusa adja, amely a saját szakterületükön mutatkozik. Amint Barley egy antropológiai kutatás mögé ad bepillantást, úgy Luyendijk egyszerűen, érthetően, a hétköznap embere számára is kézzelfoghatóan rántja le a leplet az újságírás mítoszáról. S talán pont emiatt mondhatom el azt, hogy a könyv lapozása folyamán egy percig sem éreztem azt, hogy ezt kötelező jelleggel, tananyagként „rágom” át, mintsem egy könnyed esti kikapcsolódásként. Néha már-már azt az érzetet keltette bennem, hogy egyik-másik történet meg sem esett, csupán azért került éppen arra az oldalra, hogy biztosan fenntartsa az olvasó figyelmét. S mint egy jó újságíróhoz ez illik, pontosan jó helyre, jó időben került a hiányzó csattanó. De vajon szórakoztatni akar csupán, vagy tényleg újat szeretne mondani? Számomra e kettő egyszerre teljesült. Még nem tartom magam elég jártasnak a Közel-Kelet problematikáját érintően, így a sok varázslatos és izgalmas frázison felül a keleti kultúra bemutatása is felkeltette érdeklődésemet. Ami viszont kifejezetten tetszik Luyendijk stílusában az az, hogy embernek, és nem csak riportalanyoknak látja a vele szembenülőket. Már-már jóleső érzéssel tölt el, amikor mondandójába egy-két arab viccet fűz, ezzel is kifejezve azt, hogy ők is csak olyan emberek mint bármelyikünk. Ettől válik a szöveg élővé és emberivé. Nincs kertelés, mellébeszélés, üres frázisok, csak a tény, a történet, az az öt év, amit a szerző a Közel-Keleten töltött. És mennyire tipikus az a tudatlanság, ami minket átlagban jellemez?! Azért kerülhetett Luyendijk a Volkskrant és Radio1 tudósítójaként az „arab világba”, mert az egyetemen tanult arabul (na meg Kairóban kutatott egy ösztöndíj keretén belül). De a nyelvi sokszínűség már távol esik ismereteinktől, így könnyedén várhatjuk el tőle, hogy az iráni polgárokkal éppen ugyanolyan jól értekezzen, mint szomszédaikkal.

A sok érdekesség mellett viszont negatív érzések is megjelentek bennem a könyvvel kapcsolatosan. Tudtam, hogy az újságírás nem mindig felhőtlen, de szomorú olvasni, hogy mi játszik a színfalak mögött. Amikor egy kedves szaktársamnak kifejtettem, mennyire érdekesnek tartom az újságírást, de annyira kíváncsi lennék rá, hogyan is szerzik be mindazt a sok információt, amit aztán hírverés formájában elénk tárnak, akkor azt a választ kaptam, olvasd el Luyendijk könyvét! És így igaz! Mikor kezembe vettem a művet, ez volt az egyetlen kérdésem, s a műből erre részletes választ is kaptam. Vagyis elmondható, jól teljesítette a könyv azt, amiért íródott.

Tetszik az előadásmód és a téma, nagyon jó, ahogy Luyendijk megtanít minket a sorok között olvasni. Ha közel-keleti tankönyvnek nem is, leendő újságíróknak mindenképp kötelező olvasmánnyá tenném az Elkendőzött valóságot, mert nagyon jól bemutatja azt, amit valahol mindannyian sejtünk, csak sosem beszélünk róla. Míg a régészet nem csupán Indiana Jones, addig az újságírás sem csak sztárhírek megírásából áll.