Kendőzetlen vélemény az Elkendőzött valóságról

Szakdolgozatom témája nemzetközi tanulmányok BA-n a szíriai és líbiai válság összehasonlítása volt, kommunikáció alapszakosként pedig a szíriai válság tükrében a média háború-gerjesztő szerepéről és, mint negyedik hatalmi ágról írtam. Korábbi projekt munkámban pedig a Bush-éra iraki intervencióval kapcsolatos médián keresztül történő manipulációját elemeztem. A könyv témája tehát nem áll távol tőlem, valamint nagyon sokat olvastam már a Közel-Keletről és az iszlámról is.

A könyv három fejezetéből az elsőben találtam némi képzavart egyes eseményekkel, kifejezésekkel és magyarázatokkal kapcsolatban, amelyek egyszerűen fakadhatnak abból, hogy a szerző a fókuszpontot máshova helyezte. A legfontosabb zavart okozó fejtegetést emelem csak ki. Az, hogy a szerző által egyszerűen csak „arab diktatúráknak” titulált országok állampolgárainak nincs saját véleményük, nem kifejezetten a diktatúra eredménye, noha közrejátszik a fenntartásában. Ez az arab világban a tekintélyelvű szocializációból fakad, amely még a törzsi viszonyokra vezethető vissza. A muszlim arab ember nem fog ellent mondani egy felette állónak, ahogy a fiú sem mondhat ellent az apjának. Nem kérdőjelezik meg a vezetőiket, mert megszokták, hogy vezetik őket és tényleg bíznak a vezetők tudásában. Ugyanerre a következtetésre jut Luyendijk is, csak más okozati lánc alapján, s noha nyilvánvaló számomra, hogy a könyv fókusza nem ezen van, fontosnak tartottam kiemelni: nem a diktatúrából fakad a szolgalelkű elfogadás, hanem pont fordítva, az emberek viselkedése szülte és engedi fenntartani azt.

Mellesleg a fordításra vonatkoztatva megjegyzem, olyan, hogy Muzulmán Testvériség, nincs. A muzulmán, mohamedán helytelenül használt fordítás, helyette a muszlim a helyes kifejezés, amelynek maximum régies változatait (moszlim, mozlim) szokás és illik használni.

Ettől eltekintve azonban a könyv tényleg új megvilágításba helyezi a tudósítói munkát, a nyugat-kelet dichotómiát és árnyalt képet ad a Közel-Kelet mindennapjairól is.

Az nyilvánvaló volt számomra, hogy a média manipulálja a nézőt, azt is sejtettem, hogy a háborúk folyamán a harcoló felek manipulálják a médiát, de arra nem gondoltam, bár tényleg teljesen kézenfekvő, hogy a riportokban megszólaltatott emberek megjátsszák magukat azért, hogy el tudják adni a történetüket. Ehhez kapcsolódóan arra sem figyeltem eddig, hogy „az izraeli kormány egy-egy sok polgári áldozatot szedő merénylet után mindig vár egy napot a válaszcsapással, mert a nyugati médiának először el kell időznie az izraeliek fájdalmánál, mielőtt bosszút állnának.” Ezután más szemmel követem majd az ilyen jellegű eseményeket.

A tudósítói munka részleteivel sem foglalkoztam korábban, érdekes volt olvasni, hogy valójában a tudósító kézhez kapja az anyagot és nem azt mondja, amit ő fontosnak ítél, hanem, amit a szerkesztőségén keresztül a hírügynökségektől kap. Továbbá tényleg!-élmény volt, hogy ami hír az újságban, az nem tud hír lenni a televízióban és fordítva, mert teljesen más csatornákon keresztül közvetít, más az eszköztár stb. Valamint, hogy milyen nehéz valódi történeteket objektívan elmesélni anélkül, hogy az ember már a szóválasztással is letenné a voksát az egyik oldal mellett, a másik ellen. Azok a szembeállított párok, amiket a szerző hozott, elgondolkodtattak, hiszen így önmagában egy hír szavaival is lehet manipulálni az olvasót/ nézőt, nem csak a kifejezett tartalmával. „A Hezbollahnál ez ment: Irak-ellenes agresszió, az amerikai Fox News a háborút a terrorellenes harc összefüggésébe helyezte, a CNN az Irakra mért csapás kifejezést használta, a BBC az iraki háborút. Az Al Jazirán Irak megtámadásáról szónokoltak, miközben az iraki tévé mindent egy lapra feltéve a végső harcra esküdött.” Valamint az is elgondolkodtatott, hogy nem csak azzal lehet befolyásolni a közvéleményt, amit leadunk, hanem azzal is, amit nem adunk le.

Ehhez kapcsolódóan még fontosnak találom kiemelni azt a részt, ahol az izraeli-palesztin háborúról írja a szerző, hogy azért áll jobban az izraeli fél, mert jobban el tudja adni a történetét. Ez is olyan új elem volt számomra, amely végül is teljesen nyilvánvaló, mégsem gondolkodtam el rajta korábban. Eddig én is inkább a palesztin nézettel értettem egyet, tehát, hogy mindenki a zsidókat támogatja és ennek fényében mindenki Palesztina ellen van. Ebből látszik, hogy engem is meg tudott vezetni a média, de ezentúl figyelni fogok rá.

Az olyan részei a könyvnek, amelyekben az amerikai befolyási övezetekről, bin Laden CIA-s kiképzéséről, a közel-keleti államok matematikai felosztásáról, az olaj-kérdésről vagy az iraki háború mediatizált manipulációjáról ír, nem hordoztak újdonságot számomra, korábban már találkoztam hasonló elemzésekkel Peter Singer, Greg Palast, Norman Solomon vagy Reese Erlich könyveiben.

Véleményem szerint nagyon jó könyv, olvasmányos, ironikus, megbotránkoztató, olykor érzelmi szálaktól sem mentes, szóval pont olyan, amit, ha egyszer a kezébe vesz az olvasó, akkor csak akkor teszi le, amikor vége. Velem is ez történt és az írásom elején megfogalmazott kritika sem vont le az élvezeti értékéből. A könyv sok régóta ismert tényt helyezett új megvilágításba, így elérte, hogy mostantól másképp szemléljem a hírtudósításokat is.