Pszeudográfia

Joris Luyendijk könyvét kezdetben élvezet volt olvasni aztán már vontatottá vált. Érdekelne hollandul vagy angolul milyen lehet, mert a fordítás szerintem borzalmas. Sajnos kezembe venni, vagy igazán megérteni sem tudnám. Így be kellett érnem a magyar és nekem nem tetsző (Balogh Tamás) fordítással.

Néha komolyan az volt a legérdekfeszítőbb, hogy a vonaton mellettem utazó nő vagy férfi aki folyamatosan belebámult szegény könyvembe, vajon milyen kialakított képet alkothat így rólam. Bizonyos szavak, személyek vagy helyek, amelyek szerepelnek az írásban talán rosszat sugalltak.

A könyvre visszatérve: a folyamatos sztorizgatások, amit könnyű felidézni, illetve a fölösleges érvelések túlságosan vontatottá tették az egészet. A sztorit vártam, de az érveket már nem. Különben sem mond semmi újat egész végig.

Elkendőzött valóság, nos ez a cím nagyon jó! Sajnos ez az elkendőzöttség inkább a könyv fellelhetőségét jelentette, de minden akadályt legyőzve sikerült hozzájutnom. Valóság? Ezt csak kérdésként merem feltenni. A fordítás is már 2008-as... 6 év távlatából aligha valóság a visszaemlékezése (sőt, már akkor sem volt az?!). Ez saját magát, a Közel-Keleten járt tudósítót és emlékeit öleli fel, amit próbál eladni úgy, hogy ez most szenzáció lesz. Aztán kiköt a mainstream partjainál és evezőit félredobva ír egy tök átlagos írást, amit akármelyik olyan ismerősöm írhatott volna, (tartalmilag, de stílusilag kizártnak tartanám tőlük ezt...) akik komoly Közel-Kelet járók.

Az alcím ugyancsak közönség csalogató. Közelkép, Közel-kelet egymás mellett. Jól indul de mégis elromlik és ez az érzésem végig megmaradt. Aztán elérkezik több kínosabb témához. Én meg nem tudom most miről írhatok (inkább mesélek az órán remélve, hogy az a "verba" tényleg mindig "volant").

A tartalmát mások már szépen összeszedték és ez az írás nem is erről szól. De komolyan ilyen egyszerű lenne az egész? Szerintem nem és hazudik. Nem hiszek neki. Néha azon kapom magam, hogy azt mondom ez bullshit. "Muszájból" már elolvasom, na meg, "ha már elkezdtem" alapon. Aztán csomagolok és indulok tudósítónak. (Reálisan ez nem ilyen!?)

De hogy miért pszeudográf az írás? Ezt egyszerűen már az elején a Hello everybody! című fejezetben megindokolja. A térségről nem lesz igazán hiteles képünk. Hiába olvassuk el a művét, vagy az újságokat, hiába nézzük a tv-t, vagy találunk megbízható forrás(oka)t. Minden hamis, ami a térségről szól. Európa tengelyén, Magyarországon a média szegmentáltsága nem jelent újdonságot. Mi olvashatunk bármit. Tapasztaljuk, hogy mindent leírnak sok-sok távlatból.

Azaz igaza van, hogy valami el van kendőzve, bár nem biztos, hogy a valóság. De az sem, hogy az igazság. Egy világ van talán elkendőzve... mégis nekem nem mondott semmi újat róla. Ez a legfájóbb hiányosság a könyvben.

Összegezve: jó és ígéretes cím, vontatott és lényegében ismétlődő történetek, fűszerezve a kaotikus azonban izgalmas Közel-Kelettel, ahová mindenki vágyódik sokszínűsége miatt.

Kendőzetlen igazság?

A holland újságíró, Joris Luyendijk ráérzett egy betöltendő űrre a Közel-Kelettel kapcsolatos újságírás tekintetében, bár nem sikerült maradéktalanul kielégítő válasszal szolgálnia. Az Elkendőzött valóság érzésem szerint túl sokat szeretett volna egyszerre adni, mindenesetre az saját kezdeti naivitásomat a nemzetközi hírekkel kapcsolatban sikerült lerombolnia.

Azt gondoltam volna, hogy az egyének, az „utca emberének” megszólaltatása lehet a kulcs, hogy valóban megérthessük a lokális, vallási és nézetbeli problémákat, amik a Közel-Keleten uralkodnak. A könyv elolvasása után rá kellett jönnöm, hogy a fiát elvesztett palesztin apa aznap lehet a sokadik interjúját adta ki tudja milyen összegekért és talán a „legutolsó előadása” a legjobb, addigra ráérzett mit szeretnének a nyugati újságírók hallani. Engem leginkább az bizonytalanság bosszant, hogy sose tudhatom meg az olvasottak hitelességét, ezen sajnos a könyv elolvasása sem segített.

Ezen a ponton a könyv diktatúrákra való kitérése némileg érthetőbbé tette számomra, hogy ezen országokban nem tudhatod meg mi az igazság. A tájékoztatási minisztériumokban az előre megírt álláspontokról kaphatnak információt a tudósítók, az adott országban természetesen minden rendben. A nyugati médiában pedig a diktatúrák mikéntjének részletezése a háttéranyagok kategóriájába tartozik, hiszen azokban nem a bombáké a fő szerep.

Az olvasó minden oldalról alátámasztott érvelést hallhat, mindenki az igazát bizonygatja, bármelyik oldalt is nézzük. Az arab világban pedig kifejezetten jellemző, hogy egyszerre mindenkinek és senkinek sincs igaza. Ehhez még hozzáadódnak a fogalombeli különbségek és a címkézés; kész is a káosz. A könyv ezt résztelező fejezete újdonságként nem hatott, de mindenképp fontos különbség a nyugati és az arab világ közt.

A könyv második fele, melyben a Gázai-övezet kap hangsúlyosabb szerepet, kifejezetten élvezetes és érdekes volt, főleg az ismételt aktualitása miatt. Meglepő volt mekkora propaganda húzódik a mögött, hogy mindkét fél az igazát bizonyítsa a médiában. Természetesen Izrael sokkal inkább tudott belügyként szerepet kapni, mint Palesztina. Ettől a fejezettől volt egyértelműen érezhető Luyendijk csalódottsága és fásultsága. Mikor számára is mindennapossá válik egy bombarobbanás, valamint ahogy véleményem szerint egyre kevésbé hisz abban, hogy lehet bármin is változtatni a médiával kapcsolatban.

A könyv utolsó három fejezete során végül csak rezignáltan haladunk az események sodrásával. Én pedig végig hiányoltam a kiutat, hogy van esély a változásra, azonban nem lehet olyan cikket írni, amely minden olvasó számára kielégítő választ ad a kérdésről a megfelelő hossz mellett. Főleg úgy, hogy ki hatalmaz fel arra, hogy azt állítsa bárki, ő tudja az igazságot, teljes mértékben független az álláspontja és mindennel tisztában van egy diktatúrán belül.

Hello everybody!

Egy Holland közel kelet tudósító bepillantást enged munkájának öt eseménydús évébe - ráadásul ezt megfelelő humorral és öniróniával teszi, érdekes koncepció egy könyv számára.

Luyendijk egyébként TEDxAmsterdam előadásában is azt a témát feszegeti, hogyan lehetne új módot találni az információ átadására. Szerinte az internet megjelenése előtt ez nem volt lehetséges, a klasszikus újságírás küszködik az események teljes és pontos bemutatásával.

Könyvében is hasonló gondolatok jelennek meg. Mikor először találkozunk vele, egy dél-szudáni faluban az egész helyzet még új a számára. Járja a menekültek sátrait egy jó történetet keresve, amit később megbízói lehozhatnak.
Tiszta sor.

Azonban ahogy követjük országról-országra, két kontinensen át, a világlátása egyre több szinttel gyarapszik. Végül már ő sem tudja eldönteni, mely információknak higgyen, melyik „tuti forrás”, Talking Head ad begyakorolt interjút külföldi utak reményében, vagy kinek is áll érdekében egy  öngyilkos merénylet minél nagyobb publicitása.

Maga Joris úgy jellemzi saját írását, hogy az a „szűrők, torzítások és manipulációk közvélemény-formáló szerepéről” szól. És tényleg ennyi, nem erőltet semmit az olvasóra, talán csak egy kicsit realistább látásmódot - mely bár bennem személy szerint megvan –sokakból talán hiányzik, vagy kényelmesebbnek tartják az egyszerűbb, elnagyolt információk azonnali befogadását.

Az Elkendőzött valóság a közel keleti világot próbálja könnyen emészthető, személyes történeket révén közelebb hozni az olvasóhoz. Egyik tétel gondolat számomra a könyvből, hogy az újságírás nem az igazság, hanem a furcsa, valamiért a szokásostól eltérő bemutatása. Az igazság relativitása, az érdekek ezer féle összefonódása nem is engedheti meg, hogy mindenről beszámoljanak.

Felmerül továbbá az objektivitás problémája, hogy a szavak, kifejezések, megválasztása sokszor már önmagában egy érdekszféra melletti kiállást jelentenek. Továbbá, hogy ezek a kifejezések azonnal téves képet ültethetnek az olvasó fejébe az adott szituációról.

Emiatt a hírügynökségekre utalva, szigorú formai keretek közé szorítva, határidőre kell egyetlen apró szeletet kiemelniük. Az évek során pedig egyre inkább belefásul, aki ezzel foglalkozik.

A könyv végére már ismétlődő mintákat vél felfedezni Bagdad elestekor, visszavonul a tudósítói munkától, az eseményeket pedig csak külső szemlélőként éli meg egy hotelszobában.

A színfalak mögött

     Színház az egész világ, mondhatnánk, és ez különösen igaz a média világára. Mi vagyunk a közönség, a riportalanyok színészek, minden(ki) más csak díszlet. Minél véresebb a díszlet, annál jobb az előadás és jobban fogynak a jegyek („If it bleeds, it leads”). Bennem ezt a benyomást keltette az Elkendőzött valóság. Korábban is voltak persze fenntartásaim a média pártatlanságát és őszinteségét illetően, de a könyv elolvasása után tudatosult csak bennem, hogy mennyire manipulatív is valójában.

      Joris Luyendijk holland tudósító 5 évet töltött a Közel-Kelet különböző országaiban, hogy az ottani történésekről tájékoztassa a nagyvilágot. Ezalatt az idő alatt ő is részese volt annak a torz képnek a fenntartásában, amelyet a média a Közel-Keletről alkotott. Közben lépten-nyomon olyan történetekkel találkozott, melyek nem illettek ebbe a képbe, így ezekről nem írhatott az újságokban, vagy ha mégis, akkor csak azok háttérrovatában. Könyvében ezeket a történeteket gyűjtötte össze.

     Talán nem én vagyok az egyetlen, aki naivan úgy gondolta, hogy a tudósítók első kézből, saját tapasztalataik alapján adnak hírt az eseményekről. De ezt az elképzelést a könyv már az elején megcáfolta, és kiderült, hogy a „tudósítók” igazából nem is tudósítanak, hanem általában egy hotelszobában ülve a hírügynökségek híreiből rakosgatják össze saját híreiket. Az, hogy a hírügynökségek egyáltalán mit tekintenek hírértékűnek, már eleve kiragad egy kis szeletet a valóságból, ami még további szűrökön megy keresztül, mire hír lesz belőle. Mi pedig, akikhez ezek a hírek eljutnak, elhisszük, hogy ez a kis szelet minden, ami a világban történik.

      A legmeghökkentőbb számomra a tévés hírközlés bemutatása volt. Ami az esti híradóban egy spontán felvételnek tűnik, az a valóságban egy előre gondosan megtervezett jelenet. Romok alá dugdosott gyerekruhák, parancsszóra síró édesanyák és begyakorolt szöveget felmondó riportalanyok, csak hogy néhányat kiemeljek a tévések eszköztárából. Ha pár ember az utcán autókat gyújtogat és erről felvétel is készül, az biztos benne lesz a hírekben, mondván „X országban forradalom van”. Azt azonban senki nem látja, hogy körülöttük nincs egy lélek sem az utcán. Egy rendkívüli történés kiragadásával máris elhitethetik velünk, hogy ott ez a normális, főleg ha az ellenkezőjéről sehol sincs hír. Márpedig általában nincs, az unalmas hétköznapokból nem lehet híreket csinálni.

      Volt olyan része is a könyvnek, amely alátámasztotta korábbi véleményemet, például az izraeli-palesztin konfliktus kapcsán. Eddig is úgy gondoltam, hogy a médiában nagyon egyoldalúan jelenik meg a konfliktus és a szerepek kiosztásánál általában Izrael kapja az áldozatét. Izrael ugyanis rájött, hogy ez egy új típusú háború, melyet a médián keresztül vívnak és ennek megfelelően mindent meg is tesz az áldozatszerep megtartásáért és a nyugati közvélemény megnyeréséért. (A „They are killing innocent Jews!” mondat minden más érvet lesöpör az asztalról.) Itt jön be a képbe a szóhasználat fontossága is, ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy a hírekben terroristákról vagy szabadságharcosokról, megszállásról vagy felszabadításról, arabokról vagy muszlimokról, zsidókról vagy izraeliekről van-e szó.

      Összességében nagyon élveztem a könyvet, sok dologra rávilágított, amiken magamtól nem gondolkodtam volna. Ettől kezdve egészen más szemmel tekintek a médiára és az egész Közel-Keletre.

Kinél van a kendő?

Vegyes érzelmekkel vágtam neki a feladatnak, hogy elolvasom Joris Luyendijk Elkendőzött valóság című könyvét, egyrészt mert tisztában voltam vele, hogy a nyugati médiamanipuláció egy létező és igen összetett iparág, így kételkedtem benne, hogy bármi újat tudna mondani számomra. Másrészről viszont mivel élnek barátaim a térségben, „vox populi” közeli személynek éreztem magam és érdekelt: „Vajon majd ez a Luyendijk megmondja a frankót?”

Természetesen nem, és ez a könyv elején nyilvánvalóvá is válik, itt nem számíthatunk eget rengető eltitkolt események és folyamatok megismerésére, ám ezt a szerző maga is közli velünk. Hiszen hogy is érthetnénk meg egy ennyire sokrétegű és szerteágazó kultúrát úgy, hogy azt sem tudjuk felfogni hány különböző kultúrát, ideológiát, vagy életvitelt képviselnek a nyugati média által gyakran egy kalap alá söpört „arabok”?

A könyv természetesen megmagyaráz és leír olyan politikai eseményeket és azok hátterét mely külső szemlélőként nehezen hozzáférhetők, és kétség kívül érdekes volt egy olyan ember történeteit olvasni aki (többé-kevésbé) szemtől szembe élte meg ezeket az eseményeket, és kiábrándult egy olyan iparágból, amibe energiát, hivatástudatot és bizalmat fektetett. Valamilyen szinten ezért konkrétumokat tudhatunk meg azokról a folyamatokról és módszerekről, amelyek ezt a média szörnyeteget működtetik. Ennek ellenére képtelen voltam kiverni a fejemből azt a gondolatot, miszerint itt nem ez a lényeg…

A mindenki által ismert politikai játékok, illetve azóta napvilágot látott „meglepő” információk tömkelegében a könyv visszatérő eleme az emberi tényező. Luyendijk többször tesz említést róla mennyire nem volt képes olyan dolgokról írni, közvetíteni vagy tudósítani, mint a palesztin gyerekek helyzete, a kairói kocsmáros antiszemita gondolkodásmódja, vagy a Hezbollah tisztjének rajongása a labdarúgás iránt. Ugyanis a médiát nem az emberi tényező érdekli, hanem a politika, a gazdasági érdekek vagy épp a propaganda gépezet olajozott működése.

Számomra ez a legmegdöbbentőbb jelenség a 21. század küszöbét oly büszkén átlépő idealista nyugati világban. Vajon tényleg ez lenne minden? Két ország halomra lövi egymást a politikai érdekek végeláthatatlan kavalkádjában és mi feszülten figyeljük, hogy vajon A ország vagy B ország lesz az, aki bevésheti a történelemkönyvekbe az „igazságot”? Kényelmesen hátradőlünk és elégedetten nyugtázzuk, hogy ma is naprakészek vagyunk az aktuálpolitika legfrissebb eseményeiből, amit majd másnap jól megtárgyalunk a kollégákkal egy reggeli kávé mellet, miközben eszünkbe sem jut, hogy a világ másik felén ezt valaki „csak” azért nem teheti meg, mert éjjel a „demokrácia” szétszaggatta az utolsó kollégáját is.

Elkendőzött valóság, se több se kevesebb

Joris Luyendijk 5 év közel-keleti munkáját feldolgozó könyv az elkendőzött valóság többet mutat magánál, mint ami. Egyszerűen többet vártam tőle főleg úgy, hogy azt ígértette velem, hogy valami nagyon új dolgot és gondolkozást megváltoztató élményt nyújt.

Mikor elkezdtem olvasni magát a művet tetszett, hogy a szerző szabadon az ő perspektívájából írja meg a történeteit, történeteket. Aztán szemet szúrt, hogy előre jól megszerkesztett munkáról van szó, és az az érzésem támadt, hogy a szerző egy szenzációhajhász könyvet írt tudatosan. Ezt az érzetemet tovább erősítette az, amikor arról beszél, hogy egy-egy riport mennyire előszerkesztett és megbeszélt. Egyből párhuzamot vontam, hogy akkor azok a történetek, és elbeszélések is a könyvében mennyire megszerkesztettek, kiszínezettek. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem hitelesek, csak azt az érzetemet elvette, amit az elején vártam.

Nagyon új dolgot a könyv nem tudott nyújtani nekem. Az hogy a média, mint negyedik hatalmi ág, mennyire próbálja kiszolgálni a nézőket, az hogy a korrupció mekkora mértéket ölt már-már gyomorforgató egy nyugati embernek. Ehhez hozzáteszi azt, hogy mennyire tapasztalatlanok a kezdő és sokszor még a tapasztalt újságírók/tudósítók, és hogy az ottani rendszerek, hogy próbálják ezt kihasználni, a nyugati sajtót a saját hatalmuk megerősítésére használni.

Hiányzott még számomra az a ténylegesen átütő információ. Kérdés is kevés fogalmazódott meg bennem. Talán csak az, hogy: kinek éri meg ez az egész, hogy a térség egy ilyen instabil lábakon álló rendszerek, fél diktatúrák, diktatúrák maradjanak? Illetve magával a hírgyártással kapcsolatban merült fel még kérdés. Ha ilyen a tudósító rendszer, akkor hogyan leszünk képesek általuk megérteni az ottani helyzetet? Egyáltalán képes-e az agyunk feldolgozni, és összeállítani egy objektív képet az ottani helyzetről? Én sajnos ezt kétlem, hiszen az újságírásban mindig csak egy kis részletet ragad ki az író a nagyból. Itt azonban azt érzem, hogy a kép túl nagy, és nem lehet belőle egy kis falatot kiragadni anélkül, hogy mások érzései, értékei sérülnének. Az elkendőzött valóság ezt a nagy képet próbálja lefesteni egyben, mindent elmondva saját tapasztalataiból kiindulva. De még így is az érzem, hogy nem tudunk mindent, ez csak felületes, és sose érthetjük meg rendesen mi is történik ott.

A könyv végéről a megoldás hiányzott nekem. Igen értjük tudjuk, milyen a helyzet a közel-keleten tengernyi példát hoz ő is az emberi nyomorúságra és arra, hogy hogyan nyomja el a vezető réteg a szegényt mindig. De ezekre megoldás, vagy megoldás részletet nem hoz. Nem válaszol a felmerülő kérdéseimre. Tényleg csak az elkendőzött valóságot mutatja be, és miután a könyvről mást olvastam, és más hallottam ez kevésnek bizonyul.

Tükör által homályosan

Egy tudósító, aki arról ír, amiről nem (alig) tudósított, egy könyv, ami a valóság nem látható részére derítene fényt. Joris Luyendijk a Közel-Keletet, minden sajtótermék külpolitikai rovatának egyik legnagyobb figyelemmel kísért területét mutatja be úgy, hogy az is látszódjon, amit általában balladai homály fed. Az Elkendőzött valóság rámutat: az igazság egynél több-oldalúsága nehezen mutatható be egy olyan médiapiacon, ahol a hír = szabályt erősítő kivétel. Azok a hírek, amelyek nem illeszkednek abba a képbe, amelyet a média már kialakított az emberek körében maximum a háttéranyagok között kaphatnak nyilvánosságot. A szabályt erősítő kivételek sora, vagyis a hírek azt a hamis látszatot kelthetik az olvasóban, hogy megismeri a térséget, amikor arról nem olvashat, hogy a hír hazájában diktatúra van. A szerző szerint a check & double check rendszere miatt az általa tapasztaltaknak kis hányadát tudta csak elmondani. Az olvasók ráadásul meg sem érthetik az "arab világot", csak torzítások árán, mint pl. az  "arab világ" szóösszetételen keresztül.A hírek kiválasztásában a döntő szerepe a globális hírügynökségnek van, a tudósító általában ezekre tud építeni, nincs beágyazódva a helyi társadalomba. Bár Luyendijk jól beszél arabul és élt is már Kairóban, a cikkeihez égetően fontos helyi hangokat nehezen tudja névvel megszólaltatni, az egyszerű ember fél egy diktatúrában megnyilatkozni. Közvélemény kutatások hiányában pedig aligha mérheti fel az átlag egyiptomi véleményét. A hír-helyzet azért ennyire nem tragikus, minden nyugati újságíró szerencséjére ezért léteznek az ún. donor darlingok, akik nyugati stílusú problémákat vetnek fel egy olyan országban, ahol az "emberi jogok" értelmezhetetlen szóösszetétel. Hosszasan tárgyalja a könyv a diktatúra természetét (ez a rész nem tartalmazhatott sok újdonságot egy posztkommunista országból érkező olvasónak), kiemelve, hogy ez miként akadályozta munkájában.

A könyvben két dolog gondolkodtatott el igazán: az első a donor darlingok esete. Sokat olvasok német sajtót, ezért mindig szemet szúrt, hogy több esetben is ugyanazt, ugyanazokat, vagy az ő körükből származó egyént szólaltattak meg, ha Magyarországról volt szó. A holland újságíró itt alaposan helyrerázta bennem a képet: hazánk a periférián túl helyezkedik el valahol Jordánia és Nicaragua között. A megkérdezett kedvenc riportalany feladata pedig nem sokkal több annál, mint hogy megpróbálja elhitetni az olvasókkal, hogy hazájában is vannak emberek (netán többségben vannak), akik a "nyugati utat" követnék.

A palesztin-izraeli konfliktus tárgyalásánál - gyakorlatilag a könyv második felében - végig azon gondolkoztam, hogy egy klasszikus háborúban az győzött, aki több ideig lőhetett a másikra. Aki erős volt, és megverte a gyengébbiket. Azt, hogy ebben a konfliktusban senki nem győzhet a régi, győztes mindent visz alapon, legkésőbb 1967-re világos kellett, hogy legyen mindkét félnek. Izrael persze aduásszal indult az új típusú szembenállásban, melynek a "Ki a legnagyobb áldozat?" nevet adhatták volna. Egy jól kommunikált áldozat-lét ugyanis egy kövér casus bellivel gyarapítja az adott oldal arzenálját. Luyendijk le is akarja írni, hogy „PR fogalmakkal a holokauszt Izraelnek aranyat ér", de aztán meggondolja magát. Ebben a háborúskodásban a halottak egy célt szolgálnak: az adott oldal el tudja mondani, hogy a másik zsigeri gyűlölete miatt nem lehet béke, és ezért megfelelő ellenlépéseket kell tennie. Magamban az egészet egy tv-reality showjához hasonlítottam, ahol az nyer, akire a szavazóközönség nagyobbik része küldi az sms-t. A szavazóközönség az USA és az európai nyugat lakossága, akik véleményükkel irányítani tudják a valódi döntéshozókat, pl. az USA kormányát - akik az ENSZ-határozatok sokaságát vétózták már meg. A zsidó állam azzal a hatalmas előnnyel indul, hogy nyugati típusú demokrácia, és mint ilyen sokkal közelebb áll az átlag európai/észak-amerikai olvasóhoz, mint az általában diktatórikus eszközökkel irányított arab államok. Izrael felismeri, hogy a közvéleményben kell megnyerni a csatát, míg a palesztinok azt hiszik, megnyerhetik a játékot azzal, hogy folyton rámutatnak a reality producerénél (ENSZ), hogy a feltételek nem egyenlőek, Izrael megsértette a játékszabályokat (megszállás). Persze, hiszen náluk a legitimitás alapja legkevésbé sem a demokratikus választás... A megszállás pedig nem hír, hanem egy állapot. A terrorista felrobban: vér, emberi testrészek, halottak - hatásos kép. Már ment is az sms. Az állandó megaláztatás, az apartheid jellegű létet egy nyugati nem tudja elképzelni, mint ahogy azt sem, hogy nincs olyan felsőbb szerv, ahová nyugodtan fordulhatna jogorvoslattal. De vajon folytatódna-e a reality, ha nem közvetítené senki? A háború a médián keresztül, vagy a médiáért zajlik? Mi, hírfogyasztók valóban csak figyeljük az eseményeket, vagy alakítjuk is?

Abszurd és bizarr

Közelkép a Közel-Keletről

Abszurd és bizarr – talán ezzel a két szóval lehetne legrövidebben és legtalálóbban jellemezni Joris Luyendik könyvét, az Elkendőzött valóságot. Egyáltalán nem „hagyományos” olvasmány, hiszen a körülöttünk lévő tágabb világ egy olyan részletét próbálja elénk tárni, amit más még soha (és amit valószínűleg ilyen részletességgel máshonnét aligha fogunk megismerni).

A könyvnek voltak részletei, megállapításai, melyekről kijelenthetem, hogy korábban már volt tudomásom róla. Ilyen például az íráshoz elengedhetetlen tény, hogy a szóhasználat nem mindegy egy cikk megírásakor, mert a fogalomkészlet meghatározza az író álláspontját, vagy a szerző azon megállapítása, hogy „iszlám” tulajdonképpen nem létezik: értelmezések vannak, és mindenki rá akarja erőszakolni a körülötte élőkre a sajátját. Ilyen információkból – szerencsére – elenyésző mennyiségű található a könyvben, sokkal érdekesebb volt számomra az a rész, amelyről esetleg csak halvány és bizonytalan elképzeléseim voltak. Az olvasás közben és után rengeteg kérdés, gondolat fogalmazódott meg bennem: akár a tudósítással, akár a Közel-Kelettel kapcsolatban.

Mi a szerepe a tudósítónak, ha a központi ügynökségnél előbb és többet tudnak az állomáshelyén történtekről? Ha az információt kívülről, akár otthonról kapja, és abból neki csak saját szavaival kell cikket „gyártania”? Nem fordítva kellene lennie, hogy a tudósító tapasztal, azt megírja, majd beküldi a központba? Mi értelme van a számtalan hírügynökségnek, ha úgyis mindenki egy helyről szerzi az információkat? Lehet egyáltalán hinni a világsajtó nagyágyúinak, ha tudósítóinak zöme fordítókra és tolmácsokra van utalva? Hiszen úgy manipulálják őket, és ezzel az egész nyugati világ sajtóját, ahogyan csak akarják… Akkor végeredményben hol beszélhetünk itt objektív képről?

A sort természetesen még sokáig lehetne folytatni, azonban véleményem szerint a könyvnek nem csupán az a célja, hogy a közel-keleti tudósítók munkájának gyakorlati problémáit és nehézségeit feltárja, hanem a megszokottnál másabb képet adni az arab világról. A közvélemény nagy hibája, hogy a Közel-Keletet gyakran egy kalap alá veszi, a szerző pedig végig azon dolgozik, hogy ezt a hibás képet árnyalja - ezekről a képekről pedig a végtelenségig lehetne beszélni. Ha csak egy apró részletet ragadok ki: szerelemben és háborúban mindent szabad. Biztos ez? A könyvet elolvasva valószínűleg sokan tudnánk vitatkozni ezzel az általános kijelentéssel.

Személy szerint én ezt a világot mindig is érdekesnek és színesnek, ugyanakkor bonyolultnak, átláthatatlannak találtam. A könyv elolvasása - mely kétségtelenül hatalmas élmény volt - azonban bennem csak felerősítette az érzést: minél több információm van a Közel-Keletről, annál kevesebbet tudok róla valójában, de leginkább annál kevesebbet értek belőle.