Konferencia tudósítás

Civilizációk összecsapása – Egy új világrend küszöbén?

A „Beszélgetések a jövőről” vitasorozat keretében tartottak kerekasztal beszélgetést a jelenkori geopolitikai kihívásokról a Budapesti Corvinus Egyetemen 2019. február 22-én Szép új világ? A történelem mégsem ért véget! címmel. A rendezvényen olyan szakmájukban elismert vendégek fejtették ki álláspontjukat a témában, mint Győrffy Dóra, Rácz András, Jeszenszky Géza, Káncz Csaba, valamint Szelényi Zsuzsa. 

Fukuyama vs. Huntington

Francis Fukuyama optimista jóslata - miszerint a történelem véget ért 1990-ben a liberális demokrácia és a szabadkereskedelmen alapuló piacgazdaság győzelmével, megszűntetve a nukleáris háború veszélyét és a civilizációs törésvonalakat, elhozva ezáltal az örök béke és stabilitás ígéretét - nagymértékben vitatható. 

Ezzel szemben sokkal reálisabb forgatókönyvnek tűnik Samuel P. Huntington érvelése, aki szerint az ideológiáknak ugyan eljöhetett az alkonyuk, de a konfliktusoknak korántsem. A globalizáció korában az eltérő kultúrák egyre közelebb kerülnek egymáshoz, ami nemzetközi ellentétekhez vezethet, végső soron pedig a nyugati civilizáció dominanciájának a hanyatlásához, amelynek számos nehézséggel kell szembenéznie napjainkban, úgymint az elöregedő társadalom, ökológiai katasztrófa, környezet - és vízbiztonság, illetve a migrációs krízis kérdése.

Válsághangulat Nyugaton              

Jelenleg az unipoláris világrend átalakulásának lehetünk szemtanúi, melynek hegemón fenntartója az Egyesült Államok a kimerülés jeleit mutatja már a 2008-as gazdasági világválság óta, ami olyan jelentős lélektani következményekkel járt, mint a modern kapitalizmus mindenhatóságába, továbbá a gazdasági és politikai elitbe vetett hit megrendülése. A nyugat identitásválságba került, elvesztette önbizalmát, aminek egyik kórtünete lehet a Brexit (európai integráció megkérdőjelezése, politikai paralízis), emellett Donald Trump amerikai elnök megválasztása, nem beszélve a világrendet bíráló, kritikus hangok (populisták, antiglobalisták, nacionalisták, szeparatisták, euroszkeptikusok és vallásos fundamentalisták) egyre erősödő jelenlétéről. 

Felemelkedő rivális civilizációk

Vajon meddig tart az amerikai elkötelezettség a világ rendjének fenntartásában? Ki veheti át az USA helyét vagy emelkedhet fel mellé, ily módon megteremtve egy új világrendet? A fennálló rendszernek máris akadtak régi és új vetélytársai, nevezetesen Oroszország és a Kínai Népköztársaság. Ezen revizionista hatalmak követelik a világ újraelosztását, bár érdekeik és módszereik nem feltétlenül egyeznek minden esetben. 

Vlagyimir Putyin orosz elnök a korábbi bipoláris világrend helyreállítását preferálja a jaltai rendszer mintájára és az általa igényelt befolyási övezetekért cserébe békét ajánl. Ennek ellenére komoly szerepe lehet az EU leépítésében és a NATO bomlasztásában a hibrid hadviselésen, kibertámadásokon, kémtevékenységen keresztül. Hszi Csin-ping kínai államelnök a lassabb, hosszabb távú terjeszkedés stratégiáját alkalmazza gazdasági okokból (jó példa erre az Egy övezet, egy út kezdeményezés) és a soft power politikára helyezi a hangsúlyt. Peking célja nem más, mint a kínai nemzet nagy újjászületése, nagyhatalmi státuszának restaurálása. 2017-ben nyíltan vállalta hegemón törekvését, melynek értelmében 2050-re a világ vezető hatalmává szeretne válni. Kína esetében nem evidens, hogy melyik pólus mellett teszi le a voksát, egyfajta szelektív multipolarizmus jellemzi, tehát globális szinten egy többpólusú világ létrejöttét támogatja, melynek legfőbb aktorai USA, Oroszország, EU és India mellett Kína lenne, mialatt regionális szinten unipolárisan viselkedik ázsiai szomszédaival szemben. A kínai retorikában a békés fejlődés doktrínáját hirdetik, de a reálpolitikában („oszd meg és uralkodj”) ez számos ponton ellentmondásba ütközik. Elég csak Kína Közép-Ázsiában való térhódításra gondolni (ahol érdekütközésbe kerül az oroszokkal), vagy az Afrikában zajló újfajta gyarmatosítására az olcsó munkaerő és nyersanyagkészletek miatt, de megjelent Közép/Kelet-Európában is, adósságdiplomáciát folytat Délkelet-Ázsiában és a harmadik világ vezetőjének a szerepében tetszeleg. 

Összességében mindkét állam a hadseregfejlesztésben, mesterséges intelligencia katonai alkalmazásában és a drónokkal vívott lokális háborúkban látja a felemelkedés lehetőségét, ebből adódóan biztonságpolitikai hatásuk nem lesz elhanyagolható a világ sorsát illetően.

Világrendek harca – melyik hozza el a békét?

Minden felelősségteljes állam érdekében áll az együttműködés, tartós nemzetközi béke, biztonság, jólét, stabilitás és szabadság megőrzése, de ellentétes elméleti viták folynak arról, hogy a két vagy többpólusú világrend hozná ezt el az emberiség számára. M. A. Kaplan amellett érvel, hogy a háború valószínűsége csökken a pólusok számának növekedésével, mivel az túl nagy kockázat lenne egy olyan világban, ahol a kölcsönös interdependencia értelmében mindenki függ mindenkitől. Itt a döntéshozók kockázat-elkerülőek, ami stabil rendszert eredményez. Azonban Kenneth N. Waltz ezt cáfolja és a bipoláris világ figyelemreméltó stabilitását hangsúlyozza, amelyben kevesebb a kockázat és az ellenfél, így kiszámíthatóbb, az egységet is könnyebb biztosítani. 

Bármelyiknek is legyen igaza, abban egyetértenek a szakértők, hogy egy új gazdasági modell kialakítására lenne szükség a fenntarthatóság jegyében, szoros összefogásra a keresztény értékrend megerősítéséért, továbbá a világ problémáiból fakadó igazságos és méltányos tehermegosztásra, illetve közös értékrend és szabályok kialakítására, azok megsértésének hatékony szankcionálásával.

A hintapolitika nem kifizetődő

A hintapolitika nem kifizetődő

A változó globális rendben Magyarországnak a Nyugat felé kell orientálódnia, Kelet felől ugyanis semmi jó nem várható – ebben egyetértettek a pénteken a Budapesti Corvinus Egyetemen megtartott „Beszélgetések a jövőről” című vitapanel résztvevői.

A repedező világrend

A liberális világrend jelenleg válságban van, belülről és kívülről is súlyos fenyegetésnek van kitéve – derült ki Szent-Iványi István nyitóbeszédéből. A külpolitikai szakértő szerint mindkét oldalon 2008-ra vezethetők vissza az első repedések. Belülről a gazdasági világválság súlyosan aláásta a szabad versenyes kapitalizmusba és az elitekbe vetett hitet, míg kívülről az ötnapos grúziai háborúval Oroszország az egész világ számára nyilvánvalóvá tette revizionista ambícióit. Oroszország azóta csak fokozódott nagyhatalmi szerepvállalása mellett Kínában szintén új kihívójára akadt a hidegháború utáni világrend.  Ezen szereplők által dominált törékeny, konfliktusos nemzetközi rendszerben hazánkhoz hasonló kis országok külső védelem nélkül hamar prédává válhatnak.  Szent-Iványi szerint igazságosabb, tehermegosztásos biztonsági rendszerre van szükség, hiszen nem várhatjuk el az Egyesült Államoktól, hogy egyedül biztosítsa Európa védelmét. Magyarországnak ebben a kontextusban tehát semmit nem hoz a jelenlegi világrend aláásása, sőt érdeke van annak fennmaradásában.

Az ezután megnyíló panelbeszélgetés az aktuális nemzetközi helyzet milyenségének elemzésével kezdett. Győrffy Dóra politológus-közgazdász szerint a hegemóniaváltás időszakában vagyunk, melyben a tradicionális társadalmi szerepek is átalakulóban vannak.  Szelényi Zsuzsa külpolitikai szakértő és volt országgyűlési képviselő a fosszilis üzemanyagok fogyására és az azokra épülő tömegtermelés fenntarthatatlanságára hívta fel a figyelmet. Káncz Csaba geopolitikai szakértő párhuzamot lát a mai nemzetközi helyzet és az első világháborút megelőző között: az amerikai-kínai rivalizálás megfeleltethető a huszadik század eleji német-angol konfliktusnak, ami végül az első világégéshez vezetett. A status quo-t fenntartani kívánók oldalán az USA és szövetségesei állnak, míg a revizionista oldalként a szerinte stabil Moszkva-Peking tengely szolgál. Győrffy és Rácz András geopolitikai szakértő az orosz-kínai együttműködés erősségét cáfolják. Győrffy elmondta: lényeges különbségek vannak a két ország között mind érdekeiket, mind stratégiájukat illetően. Rácz szerint Moszkva inkább fél a kínaiaktól, mint megbízik bennük. Jeszenszky Géza volt külügyminiszter óvatosságra int a történelmi párhuzamok használatát illetően, azonban megjegyezte: a mai kapacitások tekintetében sokkal veszélyesebb a helyzet, mint az I. világháború kirobbanását megelőzően. A szakértők közül többen felhívták a figyelmet a haditechnika legkorszerűbb eszközeire, mint például a mesterséges intelligenciára, és az ezek fejlesztéséért folyó fegyverkezési versenyre.

Európa és Magyarország a változások közepette

Szelényi Európa szerepéről elmondta, hogy habár katonailag gyenge és külpolitikailag megosztott, kereskedelmi szempontból komoly befolyással bír. Emellett ugyancsak jó példája a szofisztikált multilaterális kapcsolatok működésének, míg Győrffy szerint a liberális demokrácia erős ideológiai vonzerő. Rácz egyetért abban, hogy Európa jelenleg katonailag gyenge, de nem tartja potenciál nélkülinek. A saját közvetlen szomszédságában van példa hatékonyságára, pl. a Nyugat-Balkán esetében. Véleménye szerint hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy Németország és Franciaország mellett Olaszország és Spanyolország is ütőképes haderővel rendelkeznek.

A diskurzus ezután a globális változásokban a hazánk által játszott szerepre váltott. Habár Jeszenszky úgy véli, nem jött el a „Nyugat alkonya”, ahogyan azt egyesek állítják, a Nyugat alkonyával azonban Magyarország sem járna jól. Oroszország és Kína mindketten illiberális államok, melyek nézeteltéréseik ellenére a szabadság tagadásában egységesek. Ha ők nyernek, az oly nehezen kiharcolt szabadságunknak vége és ezért kötelességünk megvédeni a szabad világot. A hintapolitika szerinte nem kifizetődő: ahogy fogalmazott, aki a kerítésen üldögél, az előbb-utóbb megsebzi magát. Szövetségesnek ehhez egy Trump utáni USA-t, egy PiS utáni Lengyelországot, valamint a balti és a skandináv államokat és Németországot képzeli el. Káncz elmondása szerint Magyarország 2014-ben váltott külpolitikai kurzust egy sor egymás után hozott döntéssel, melyek között volt Paks2 és a Budapest-Belgrád vasútvonal megépítése.  Káncz megjegyezte: a miniszterelnök 28 éve nem esett át nemzetbiztonsági átvilágításon. Győrffy szerint Keletről semmi jó nem várható: az oroszok csak magánszemélyeknek nyújthatnak csak előnyöket, az országnak nem, a vasútvonal pedig 2400 év múlva térül csak meg. Rácz emlékeztetett, hogy Orbán Viktor 2010 előtt a térség egyik legkövetkezetesebben oroszellenes politikusa volt és az azóta bekövetkezett 180 fokos fordulata komoly kérdéseket vet fel. Elmondása szerint az oroszok egyéni döntéshozókon keresztül növelik a befolyásukat. Szelényi szintén a skandináv országokat tartja potenciális szövetségesnek, emellett újraértelmezné a V4 együttműködést. Káncz véleménye szerint pedig Magyarország nyugati beállítottsága egy ezeréves törekvés.

Változó világrend

Konferenciatudósítás

2019. február 22-én került megrendezésre a Szép új világ? A történelem mégsem ért véget! című konferencia a „Beszélgetések a jövőről” vitasorozat keretében a Gyakorlati Diplomácia Szakkollégiuma szervezésében. A rendezvénynek a Budapesti Corvinus Egyetem adott helyet. A konferencia moderátora Inotai Edit, a vita részvevői Győrffy Dóra (egyetemi tanár, politológus-közgazdász), Jeszenszky Géza (egyetemi tanár, volt külügyminiszter, nagykövet), Káncz Csaba (újságíró, geostratégiai szakértő), Szelényi Zsuzsa (külpolitikai szakértő, volt országgyűlési képviselő) és Rácz András (egyetemi tanár, Oroszország szakértő) voltak.

Változó világrend                                    

                   

A konferenciát Szent-Iványi István nyitotta meg, aki köszöntőjében nagyon fontos, a mai világrendet jelenleg alakító és befolyásoló eseményekre, tényezőkre hívta fel a figyelmet, ami későbbiekben a kerekasztal beszélgetés vitaindító témája lett. Pozitív szemléletével arról beszélt, hogyan kerülhető el, hogy a világ véget érjen. Erre több forgatókönyvet is felvázolt. Jelenleg egy unipoláris világban élünk, melyben a vezető szerep az Amerikai Egyesült Államoké. Ez egy liberális demokratikus világrend, ami azonban válságban van, kívülről és belülről is veszélynek van kitéve. Belülről a 2008-as pénzügyi válság okozta a legnagyobb problémát, kívülről pedig a revizionista hatalmak megjelenése, mint Kína és Oroszország. Míg a Vlagyimir Putyin vezette Oroszország szándékai nyilvánvalóak (láthattuk ezt Grúzia, Ukrajna és Szíria esetében), addig Kína más stratégiával játszik, nem siet, 2050-re akar a világ vezetője lenni, inkább soft, mint hard power alkalmazásával. A legnagyobb veszélyt az új típusú fegyverkezési verseny jelenti, amely már nem csak hagyományos fegyverekkel, hanem a mesterséges intelligencia és különböző űrprogramok kihasználásával zajlik. Szent-Iványi azonban nem biztos benne, hogy egy többpólusú világ békét hozna, legalábbis nem Putyin és Kína ambícióival, a regionális nagyhatalmak több békét ígérnek. De Trump szűk látóköre is veszélyes, az Egyesült Államok nem hagyhatja magára a világot, viszont egy igazságosabb tehermegosztásra volna szükség. Ezután beszélt Magyarország szerepéről, ami ugyan kicsi, mégis felelős a békéért, még ha ez egy aszimmetrikus világbéke is. A romboló hatások csábítóak, de Magyarország érdeke a mostani liberális demokratikus világrend fennmaradása, és ehhez hozzá kell járulnia, a Nyugat mellé kell állnia.

Problémák és lehetséges megoldások

Szent-Iványi István vitaindító beszéde után került sor a panelbeszélgetésre, ahol a szakértők több kérdést jártak körül: valóban egy instabilabb világban élünk-e ma? Új hidegháború közeledik-e, vagy inkább forró háború? Ha igen, ez mégis milyen lenne, hol lenne? A panel első felében a „bomlasztó” nagyhatalmakról volt szó, Oroszország és Kína ambícióiról. A vitázó felek kölcsönösen egyetértettek abban, hogy most nincs hidegháború, Rácz különösen kiemelte, hogy Oroszországnak nincs szövetségi rendszere, nincs ideológiája, kisebb a népessége, terület, egy szóval a képességei nem olyanok, mint a Szovjetuniónak volt. Győrffy nevezte Oroszországot bomlasztónak, Kína ezzel szemben más. Próbál terjeszkedni Közép-Ázsiában, mondhatni gyarmatosít Afrikában nyersanyagok és olcsó munkaerő reményében. Bár 2025-től Kína növekedése csökken, számára is fontos a jelenlegi nemzetközi rend fenntartása, elsősorban a kereskedelem és az export miatt. Szelényi szerint jelenleg változás van, háború nincs. Lokális háborúk vannak, de újfajta logikával. Sokan kihasználják a háború adta lehetőségeket, a cél gyakran nem is a béke, hanem a háború folytatása, amiben hatalmas pénzek mozognak. Ezen a logikán változtatni kellene, az élethordozók és életfenntartó rendszerek védelme lenne a legfontosabb, és ehhez az európai logika áll legközelebb. Éppen ezért beszélhetünk egyfajta ellentétről az angol-szász nyugati világ és az eurázsiai hatalmi tengely között. A szakértők ezt követően az Európai Unió illetve Magyarország helyzetéről beszéltek. Nagy az egyetértés abban, hogy Magyarországnak nem érdemes hintapolitikát folytatnia - még akkor sem, ha ennek történelmi vonatkozásai vannak - nem szabadna elárulnia nyugati szövetségeseit, ha egy szabad világban akar élni. A jövőben ezek a nyugati szövetségeseink lehetnek egy Trump-utáni Egyesült Államok, Németország, skandináv államok, balti államok valamint Lengyelország.

A panelbeszélgetés témája is mutatja a jelenlegi helyzet relevanciáját. Sok szempontból kiszámíthatatlan, merre halad a világ.  Az államok különböző súllyal ugyan, de mind alakítói a nemzetközi rendnek, éppen ezért mindegyiknek aktívan részt kell vennie a válságok megelőzésében.

Új világrend épül?

A „Szép új világ? A történelem mégsem ért véget” című kerekasztal beszélgetést a Gyakorlati Diplomácia Szakkollégium szervezésében, a „Beszélgetések a jövőről” vitasorozat keretein belül rendezték meg február 22-én, helyszínéül a Budapesti Corvinus Egyetem szolgált.  Mivel Francis Fukuyama jóslata nem vált be – így a kommunista rezsimek összeomlásával a történelem, mint ideológiák közötti harc nem ért véget – az emberiségnek egy sor új kihívással kell szembenéznie. Most az ezen kihívásokban rejlő veszélyekről, illetve a katasztrófa elkerülésének lehetőségeiről beszélgettünk.

A rendezvényt Szent-Iványi István nyitotta meg, aki felvázolta a legfenyegetőbb globális biztonsági kockázatokat, mint például egy nukleáris háború lehetősége, ökológiai katasztrófa bekövetkezte, vagy a mesterséges intelligencia túlzott térhódítása.  

Ezután következett a panelbeszélgetés Győrffy Dóra, Szelényi Zsuzsa, Jeszenszky Géza, Rácz András és Káncz Csaba részvételével. Szó esett többek között a 21. századi instabilitás okairól, az újtípusú hadviselésről, Kína és Oroszország revizionista politikájáról, illetve Magyarország szerepéről és helyéről a világpolitikában.

A kihívók

Mint tudjuk, a hidegháború lezárásával létrejött az úgynevezett egypólusú világrend, amelynek működése fölött az Egyesült Államok mint egyedüli hegemón „őrködik”. Azonban bőven akadnak olyan országok, melyek elégedetlenek a fennálló renddel és változást követelnek. Ezen országok közül Kína és Oroszország jelentik a fő kihívókat. Putyin elnök sosem rejtette véka alá, hogy nem elégedett országa jelenlegi világpolitikai helyzetével és az Egyesült Államok mellé emelkedve vissza kíván térni a bipoláris világrendhez. Területi igényeit továbbra is fenntartja, és a befolyási övezetek elosztásáért cserébe békét és stabilitást ajánl.

Kínának egészen más elképzelései vannak a globális rendszert illetően: külső kommunikációjában egy több pólusú világrend szükségességét hirdeti, azonban célja egyértelműen az, hogy a világ egyik legbefolyásosabb vezető országává váljon.

De milyen taktikát is alkalmaznak a kihívók Amerika „egyeduralmának” megdöntésére?

Oroszország az úgynevezett hibrid hadviselés gyakorlatát választotta. Kibertámadások révén intenzív kémtevékenységet, illetve propaganda háborút folytat: például álhíreket terjeszt, vagy szélsőséges pártokat és szeparatista törekvéseket támogat. Mindez bomlasztóan hat nem csak Amerikára, hanem az egész nyugati világra, amely sajnos még mindig hátrányban van az ilyen típusú támadások elleni védekezés terén. Így jelenleg ott tartunk, hogy az oroszok gazdasági jelentősége jóval csekélyebb, mint a Szovjetunió idején, viszont Oroszország destabilizáló képessége nagyobb, mint a világ bármely más államának.

A kínai potenciál egyértelműen a technológiai fejlesztésekben, azon belül is a mesterséges intelligencia kutatásában és felhasználásában rejlik. Habár Amerika egyelőre még mindig élen jár ezen a területen, előnye folyamatosan fogyatkozik Kínával szemben. Ennek jegyében az elmúlt időszakban több korlátozást is bevezettek az amerikai technológiai szektorban a kínai felvárlások akadályozása céljából, sőt, a kínai állampolgárok tanulási lehetőségeit is szigorítani kívánják az országban. Felmerülhet a kérdés, hogy miért pont most szánta el magát ilyen drasztikus lépések megtételére az amerikai vezetés? Azért, mert habár az eddig is egyértelmű volt, hogy a kínai gazdaság mérete 20 éven belül várhatóan beéri az amerikait, arra nem számítottak, hogy csúcstechnológiában is van erre esély. Pedig a kínai központosított hatalom rendelkezik néhány olyan előnnyel, amely szabaddá tette az utat a rohamos léptékű fejlesztések előtt: például nem jelent akadályt a személyiségi jogok védelme, ha adatok megszerzéséről, tárolásáról, illetve megosztásáról van szó. Amerika szempontjából még bosszantóbb lehet az a tény, hogy a két ország gazdasági összefonódásai miatt amerikai cégek meghatározó része szervezett ki gyártást Kínába, így technológiai transzfer révén akarva-akaratlanul is hozzájárultak a kínai fejlődéshez.

Az utóbbi időszakban tehát egyértelművé vált, hogy a kínai mesterséges intelligencia fejlődése jóval előbb fenyegetést jelenthet az amerikai hegemóniára, mint azt addig gondolták. Hiszen e technológia akár egy sor, ipari forradalom szintű változást is eredményezhet - mint például a fennálló status quo átformálása.

A liberális világrend alkonya?

Tudósítás konferenciáról

A Beszélgetések a jövőről – A történelem nem ért véget című kerekasztal beszélgetésen a résztvevők a jelenkori geopolitikai kihívásokról értekeztek. Nemzetközi kontextusból kiindulva tették fel a kérdést, hogy hol van Magyarország helye a mai világrendben, és értékelték az ország magatartását. Minden felszólaló egyértelműen és egyhangúan elítélte az ország hintapolitikáját és keletre orientálódását, azzal indokolva, hogy a keleti út semmi jót nem ígér Magyarország számára. Cikkemben én azonban nem erre, hanem a „kontextusra”, a nemzetközi rendszer jelenlegi helyzetére és kihívásaira szeretnék koncentrálni. A nemzetközi rendszer ugyanis alapvetően meghatározza és korlátozza egy állam külpolitikai mozgásterét. Különösen jelentős ez Magyarország esetében, mivel a nyugati és keleti civilizáció határán fekszik. A nyugat és kelet közti lavírozás problémája nem idegen a magyar gondolkodástól, mondhatni az egész történelmünket ez határozta meg. A köztük zajló hatalmi vetélkedés és annak kimenetele – a hidegháború lezárulta után is – alapvetően determinálja tehát Magyarország sorsát, ezért elkerülhetetlen foglalkozni vele.

A fennálló rendszer kihívói

A jelenlegi liberális világrend válságban van, egy új fegyverkezési verseny, egyesek szerint egyenesen egy új hidegháború van kibontakozóban. A bipoláris rend lezárulta után az Amerikai Egyesült Államok egyedüli hegemónként tartja fent a rendszert, melynek költségeit javarészt ő állja. A többi szereplő nem vállal súlyának megfelelő részt a terhekből, nincsen igazságos tehermegosztás, Amerika pedig egyre vonakodóbban finanszírozza a költségeket. Győrffy Dóra szerint a jelenleg megfigyelhető instabilitás tipikusan a hegemónváltás előtti időszakra jellemző és az új világrend kialakulása előtti átmenetnek köszönhető. Eszerint az amerikai hegemónia lecsengőben van, de ki veszi át a helyét? A rendszer fő kihívói Oroszország és Kína. Oroszország a jaltai rendszer bipolarizmusát tartja ideálisnak és visszaállítandónak, a közép- és kelet-európai érdekszférájának biztosításával. Ennél nagyobb ambíciói azonban nincsenek. Ezzel szemben Kínának nyíltan felvállalt hegemón törekvései vannak, 2050-re a világ vezető hatalmává kíván válni. Ezt támasztja alá a nagymértékű fegyverkezés, különösen a flottaépítés üteme és volumene, mely a globális fellépés igényére és potenciáljára enged következtetni. Az angolszász geopolitikai iskola szerint a hegemónná váláshoz elengedhetetlen a tengerek feletti uralom, ezzel megindokolható Kína flottaépítési tevékenysége. Mackinder Heartland elmélete szerint viszont a világuralom az eurázsiai térség fölötti uralom függvénye, ez egy orosz-kínai katonai szövetséggel biztosítható lenne. A szakértők között nem volt egyetértés abban, hogy egy ilyen Peking-Moszkva tengely létezik-e és mennyire erős. Győrffy Dóra szerint a két állam közti közeledés megfigyelhető, de jelentős érdekütközések vannak köztük, például a közép-ázsiai térségben. Káncz Csaba szerint stabil biztonságpolitikai tengely van köztük, ezzel szemben Rácz András szerint a kapcsolatuk egyáltalán nem stabil, és Oroszország egy Kína felől érkező támadás eshetőségére készül.

A nemzetközi rendszer jellege

Ha abból indulunk ki, hogy a hegemón által létrehozott nemzetközi rendszer jellege alapvetően a belpolitikai rendszerét tükrözi le, akkor következtetni tudunk, hogy milyen lenne egy Kína által létrehozott világrend. Az USA egy liberális demokrácia, az általa létrehozott rendszer is ilyen: az államok nemzetközi szervezetek keretein belül képviselik magukat, a legfőbb szereplő az ENSZ, melynek közgyűlésén minden állam részt vehet a döntéshozatalban. A nemzetközi kapcsolatok a nemzetközi jog normáin és szabályain, az államok egyenlőségén, az erőszak és agresszió tilalmának elvein nyugszanak. Ezzel szemben Kína egy autoriter rendszer, hiányoznak belőle azok a rendszerszintű fékek és ellensúlyok, melyek az egyszemélyi döntéshozatalt korlátoznák. A nemzetközi kapcsolatokhoz való hozzáállása is eltérő: a multilaterális együttműködés helyett a bilaterális tárgyalásokat preferálja, elérve így, hogy a gazdaságilag tőle függő államokkal egyenként tárgyalva azoknak ne is lehessen lehetőségük ellentmondani neki. Az általa kialakított rendszert a volt szovjet blokk dinamikájához hasonlóan tudom elképzelni: a tagállamok erőteljesen a központi hatalomtól függnek és a tagok egymás közti kapcsolatai elhanyagolhatóak. A nemzetközi intézmények meglévő struktúrája alapján Kína egy saját institucionális rendszer kiépítésén fáradozik, mely hosszú távon elképzelhető, hogy a jelenlegi együttműködési fórumok kiüresedéséhez vezet. Kína a nemzetközi jogot is sajátosan, a saját érdekei szerint értelmezi és nem kizárható, hogy a jövőben az agressziótól sem riad vissza.

A fennálló világrend megőrzése tehát a béke, stabilitás és szabadság megőrzését jelenti, mely minden liberális demokrácia mellett elkötelezett állam érdeke és mindannyiuk részvételével kellene történjen. Magyarországnak is a rendszer fenntartásán és nem a bomlasztásán kéne dolgoznia. A szakértők arra figyelmeztetnek, hogy habár Magyarország konstruktív hozzájárulása kicsi, a gazdasági teljesítménnyel egyenértékű, romboló képessége azonban sokkal nagyobb.

Könyvbeszámoló

Számomra két és fél dolog volt érdekes / meglepő a könyvben.

1, Eddig azt hittem azok a riporterek és tudósítók, akiket kiküldenek egy adott területre annak a témának a szakértői, amivel kapcsolatban utaznak, vagy legalábbis valamilyen aspektusból kapcsolódnak hozzá. Ehhez képest a könyvben leírtak tükrében – ami demonstrálja, hogy nem egy esetben milyen ’világtalanokat’ küldenek ki, akik aztán ráadásul bizonyos esetben a hírügynökségektől szerzett információkból ollózzák össze az ’anyagukat’ aztán azt kvázi sajátként adják elő – igen átértékeltem az eddigi kissé talán túl naiv hozzá(juk) állásomat.

2, Diktatúra + MINDENKI lefizetése

Diktatúra: Szerintem nagyon szemléletesen leírta a rendszer teljes bizonytalanságát és kilátástalanságát / kiszámíthatatlanságát, mindezt úgy, hogy nem volt szüksége hozzá csak minimális erőszak demonstrálására, és a hangsúly főleg a rendszer hisztérikus működésének bemutatásán volt, illetve az olyan társadalmi feszültségeken keresztül;
PL: „Araboknak tényleg lételeme a társalgás VS vigyázz mit mondasz, ha egyáltalán mondasz valamit,  vagy  hogy milyen szintre jutott a „haszonfölöző parazitáskodás.”

Mindenki lefizetése: Végig azon gondolkoztam, honnan van rá pénz? Adják, vagy bele van kalkulálva a fizetésébe? Honnan tudják, mennyi kell pontosan? Talán vezetnek bent egy megkenő listát, ki mi hol mikor hányszor mennyi? Egyáltalán tényleg ennyire a társadalom szövetéhez tartozik ez a jelenség?

Mindent összegezve érdekes gondolatkeltő, ugyanakkor könnyed stílusban megírt olvasmány volt.

Elkendőzött valóság reflexió

Elkendőzött valóság reflexió

Véleményem szerint a könyv nagyon érdekes témát boncolgat: létezhet-e újságírás egy diktatúrában. Egy diktatúrában, ahol minden és mindenki figyelve van és ahol csak egyfajta valóság létezhet, mégpedig az, amit a diktátor lát. Ugyan vannak, akik bátrak ahhoz, hogy ezt a ”szemüveget” levegyék egy kis időre magukról, hogy megfigyeljék a világot, amiben élnek, de erről vagy nem mernek beszélni, vagy ha mégis, maximum névtelenül, a négy fal között teszik ezt meg. Az író ugyan többször is próbálja lehúzni a leplet a valóságról, de ehhez nem talál olyan embert, aki a nevét, esetleg az arcát is adná az interjúhoz. Ezek hiányában azonban nem lehet eladni egy cikket sem.

Habár sejtettem, hogy a nagy hírügynökségek sok mindent befolyásolnak, azt nem gondoltam, hogy lényegében egy újságíró az ő híreiből dolgozik. Az író, mint közel-keleti tudósító hiába volt ott a helyszínen, egyes ország zárt rendszereiben a valóságot hiába kereste. A hírügynökségek anyagaiból összeollózott egy cikket, amit egyébként otthonról is meg tudott volna tenni. A fizikai helyszín az egyetlen, amit használni tudott, mint a díszletet szokás a színházban. A ”Hilversum” megírja a darabot, a tudósító kimegy a színpadra, előadja a darabot és hazamegy.

A könyv „A Vágóolló Törvénye” című fejezete különösen tetszett. Nem azért mert újdonságot mondott, hanem, inkább mert megerősített abban, hogy a TV korunk egyik legmanipulatívabb eszköze a médiában. Ahogy az író fogalmaz „a Vágóolló Törvénye leszűkíti, arra a kevésre korlátozza a tévében megjelenő valóságot, ami filmre vehető”. Egy-egy felvételt lehet úgy készíteni, hogy teljesen elferdítse a valóságot, a diktátor állam pedig szívesen megrendezi azokat, úgy, hogy neki kedvezzen. Ami sajnálatos, hogy manapság nagyon sok ember a TV-n keresztül tájékozódik a hírekről és talán fogalmuk sincs arról, hogy amit látnak az nem a valóság, csak egy jól megrendezett jelenet. 

Összességében tetszett a könyv, mert olvasmányos volt és habár én a Kelet iránt sosem érdeklődtem, érdekes kérdéseket vetett fel. Ugyanakkor nehezítette az olvasást, hogy egyes kifejezéssel (Hámász stb.) nem voltam tisztában, így mindig utána kellett olvasni ezeknek. Ahogy az egyes az újságírói kifejezéseket (talking head, fixer stb.) megmagyarázta a szövegben, úgy számomra hasznos lett volna egy-egy rövid magyarázat ezekhez is, akár külön, a könyv végén.

Hello everybody!

        „Hello everybody!” – köszönti Joris Luyendijk a vaui barakk menekültjeit. A fiatal holland tudósító karrierjének ez volt az a pillanata, amikor megnyílt számára az első ajtó az arab világ felé. Ez, a Jorisnak különösen fontos mondat többször ismétlődik a regényben. Kezdetben erőltetettnek tartottam, úgy éreztem erre az angolosdira semmi szükség. Szépen lassan vettem csak észre, hogy ezzel a köszöntéssel nem csupán a dél-szudáni menekülttábor túlélőit, hanem engem, az olvasót is üdvözölt, újabb kaput - ez esetben a világ szemét- nyitva, a Közel-Kelet és a tudósítói munka felé.

           Az olvasás során vegyes érzések kavarogtak bennem. Egyik pillanatban félre akartam tenni a könyvet, másikban újra neki akartam kezdeni. Őszinte leszek, a regény első felét vontatottnak és repetitívnek találtam, mintha arról lenne szó, hogy már pedig meg kell lennie annak a 200 oldalnak! Később konstatáltam csak, hogy ez csak egy hosszasra nyúlt bevezetés, ami fokozatosan felkészít a regény második felére. Joris mesél egy olyan közel-keleti valóságról, amely létezik, megfogható, de az átlag nyugati ember számára vagy teljesen idegen, vagy torzított formában érkezett meg. Amennyit mi látunk, csupán apró, elkendőzött szegmense az arab térség mindennapjainak. A regény nem csupán ismertet, az olvasó nyomon követheti a szerző, a tudósító évei során lezajló lelki kitárulkozását is.

        Egy jó újságírónak szívósnak és kreatívnak kell lennie. Nem tétovázhat, amiről tudja, hogy fontos, azért fűt-fát megmozgat, hogy írhasson róla. Erkölcsnek kevés helye van a tudósítói munkakörben, itt hivatalosan tényeket kell közölni, pártatlanul, személyes vélemény nélkül, kiszolgálva a hírügynökséget. Ha szükséges, torzítani kell az információn, szenzációt közvetítve a nyugati olvasó számára. Joris pontosan így végezte munkáját, miközben bejárta a Közel-Kelet országait. Látott fényűzést, szenvedést, veszélyt, rettegést és bátorságot is. Ennyi élmény után nehéz objektívnek maradni.  Jorisban fel is merült a kérdés, mégis milyen világ az, ahol a hatalmas felkészültséggel és határozott véleménnyel rendelkező ember, nem hogy nem oszthatja meg széleskörű tudását, de a média gátat szab érzelmeinek és saját nézeteinek is? A jó újságírónak nehéz megtalálnia az arany középutat, mi az, amit hajlandó lehozni a szerkesztőség és mi az, amit meg tud emészteni az átlagolvasó. Joris lépésről lépésre ébred rá a tudósítói munka sötét oldalára; egyszerre szembesül a nyugati és a közel-keleti realitással. Egyre világosabbá vált számára, hogy az a bizonyos elkendőzés mindenhol intenzíven jelen van. „Egy médiaháborúban az ilyen újságírói döntéseknek politikai következményei vannak.” – írja Joris. Kérdés, hogy akkor tulajdonképpen mit tekintünk elnyomóbbnak, a diktatórikus közel-keleti országokat, vagy a "demokratikus" nyugati manipulatív tömegmédiát? A média egy olyan közvetítő, mely tökéletesen alkalmazható a propaganda eszközeként. A média egy kiszolgálója Luyendijk, aki úgy gondolta, ő csupán egy „légy a falon”, nagy port nem kavarhat, ő csak megírja, amit lát és hall, tájékoztatva a világot a közel-keleti állapotokról. Érdekes végigkövetni, ahogy a fiatal és lelkes Joris hogyan világosodik meg tudósítói évei alatt. Lelki tusáján apránként kirajzolódik, egy nyugatról érkezett tudósító a Közel-Keleten aligha képes pártatlan maradni. Minden oldalról próbálta megközelíteni a helyi konfliktusok természetét, míg végül arra a következtetésre jutott, hogy mindenhol nagy a baj.

        Az elferdített valóságközvetítés Jorisnak nem ment könnyen. Korán ráeszmélt, az egyszerű nyugati olvasó fel sem tudja mérni a katasztrófa súlyát. Valahogy el kellene juttatni hozzá a közel-keleti valóságot, azonban egy olyan társadalomnak, amelyre mindmáig jellemző az arabellenes attitűd, nehéz közvetíteni az üzenetet. Nem meglepő, hogy bele is fáradt a kihasználtságba és a küldetése megpróbáltatásaiba.

       Bár Joris Luyendijk stílusa nem igazán fogott meg, - ez lehet, a fordító hibája- mégis, meglepődve tapasztaltam, hogy pozitív élményt nyújtott számomra a könyv. Tanultam is belőle, tudtam azonosulni a szerző lelki világával, és felnyitotta a szemem olyan problémákra, melyekkel korábban nem, vagy csak felületesen szembesültem.

"Fit to Print"

Joris Luyendijk holland tudósító az Elkendőzött valóság című regényében osztja meg a világgal több, mint 5 év alatt szerzett tudását a Közel-Keleten. Fiatalon és tapasztalat hiányában kerül a misztikus térségbe, ahol elsősorban „az utca emberét” akarja megszólaltatni, azonban minél többet tapasztal, annál kevesebbet ért és annál inkább fedez fel egy szakadékot a valóság és a média által alkotott kép között. Provokatív könyvével és meghökkentő történeteivel Luyendijk lerántja a leplet a nyugati médiáról és annak egyoldalú, félrevezető működéséről, valamint megmutatja mitől is lesz hír a hír.

A szerző elsődleges célja az arab világ eltorzításának megszüntetése és a térséggel szembeni sztereotípiák felszámolása. Mivel nem ismerjük úgy ezt a világot, mint sajátunkat, ezért az ezen térségből érkező hírek is másképp hatnak ránk, Luyendijk ezt már ott tarkózkodása alatt felismervén megfogadja, hogy igyekszik bemutatni az arab világ kevésbé ismert, emberi oldalát is, melyben kedvelt eszközei a helyiek által mesélt viccek. Már maga az „arab világ” kifejezést sem tartja helytállónak, hiszen ezen világban országok között és országokon belül is egyaránt vannak konfliktusok a különbözőségek miatt, az arab nyelv sokszínűségéről nem is beszélve. A híradások azonban csak azt engedik látni, ami eltér a mindennapostól és ami a szaknyelvben „fit to print”, s azokat a történeteket részesítik előnyben, amelyek erősítik és alátámasztják a már kialakult, de roppant leegyszerűsített nyugati nézeteket.

Számomra szimpatikus volt, hogy Luyendijk már az elejétől kezdve saját magáról is „kendőzetlenül” írt, s nem titkolta a saját szakmai, vagy éppen emberi tudatlanságát sem. Ebből kiindulva a könyv legtöbb része is kiszínezés nélkül mutatja be a nyers valóságot és betekintést enged a helyiek – számunkra néha hihetetlen – életébe. Valóságos embereket szólaltat meg és bepillantást enged a mindennapokba, ezzel pedig hitelessé teszi az olvasó számára a leírtakat.

A szerző kiemelten foglalkozik még a diktatúrákkal, a korrupcióval és ezek hírgyártásra gyakorolt hatásával. Ugyanis hiába szeretné egy riporter leírni az igazságot, ha a diktatúra (amelyet a könyvben Irak testesít meg) tele van úgynevezett fehér foltokkal. Ezért egy tudósító munkája jóval nehezebb egy ilyen diktatúrában, ahol nincs közvéleménykutatás, nem lehet adatokkal vagy statisztikákkal alátámasztani a híreket, ami így már kétséges, hogy hír-e egyáltalán. Az emberek félelmükben nem mernek beszélni vagy csak a propagandát szavalják, így ebben az esetben sem az igazság leírásáról van szó, hanem csak futószalagon történő hírgyártásról. A diktatúra tehát hatalmas akadály a nyugati riporterek számára, azonban mindeközben a legfontosabb téma is, amelyről hírt kellene adni a Közel-Kelettel kapcsolatban. Luyendijk szerint először a diktatúra igazi arcát kellene megmutatni és csak utána lehet rátérni a kivételekre, amelyek a hírek, s ezért a szerző célja megmutatni, hogy milyenek a mindennapok egy diktatúra szorításában.

Összességében elmondható, hogy a könyv élvezetes és meglepő olvasmány, amely elgondolkodtat a világról, amelyben élünk, illetve arról a média által alakított világról, amelyet el akarnak hitetni velünk. A könyv kardinális üzenete, hogy egyáltalán nem vagyunk olyan tájékozottak, mint amilyennek gondoljuk magunkat, valamint az általunk látott kép is különböző érdekek mentén alakítva, torzítva jut el hozzánk. Mindezek után önkéntelenül is felmerül bennünk a kérdés, hogy mi az igazság, azonban ha Joris Luyendijk leírta volna a teljes valóságot, a könyv nem lenne a kezünkben.

Olvasmányélmény

Joris Luyendijk Elkendőzött valóság című könyve számtalan olyan érdekes gondolatot felvet az újságírásról, illetve a közel-keleti tudósításról, amikre egy kívülálló nem is gondolna.

Az egyik ilyen gondolat az újságíró felelőssége külföldi tudósítás esetén – hiszen az átlagember nem tudhatja máshonnan, mi zajlik tőle távol eső vidékeken, csak a híradásokból. Erről a gondolatról az Amikor a farok csóválja… című Barry Levinson-film jutott eszembe: az amerikai elnök nem sokkal a választások előtt botrányba keveredik, és hogy erről eltereljék a figyelmet, kitalálnak egy háborút a messzi Albániában. Ahhoz pedig, hogy ezt elterjesszék az amerikai közvéleményben, nem is kell más, mint hogy felbéreljenek egy filmproducert, és a médiát az általa megrendezett képsorokkal árasszák el. A film túlzásai komikus hatást keltenek a nézőben, és úgy érezhetjük, ez velünk sosem fordulhat elő, mi nem hinnénk ilyen hazug képsoroknak.

De honnan lehetünk ebben annyira biztosak? Hiszen ha többezer kilométerre történik valami, nem feltétlenül tudjuk a saját szemünkkel ellenőrizni, és amennyi benyomás, amennyi hír ér el minket naponta, még a tudásra legjobban szomjazók sem biztos, hogy minden egyes hírnek utánajárnak akár csak valamely más nemzet hírügynökségének közleményeiben is.

Ezért óriási a felelőssége egy újságírónak: úgy kell beszámolnia az eseményekről, ahogyan azok történtek, hiszen a világ más pontján tartózkodó honfitársainak tájékozottsága múlik rajta. Azonban Luyendijk beszámolója szerint a Közel-Keletről objektíven tájékoztatni nem is olyan egyszerű. Említi a diktatúrát, mint akadályt: nehéz interjúalanyokat találni, akik névvel-arccal vállalnák hatalom-ellenes véleményüket, név és arc nélkül viszont semmit nem ér az interjú. Hovatovább közvélemény-kutatásokat sem lehet készíteni így, ez pedig megnehezíti annak felmérését például, hányan értettek egyet az arab világban a szeptember 11-ei merénylettel.
Említi még Luyendijk a hír természetéből adódó problémát: hogy csúcstalálkozókról, merényletekről, bombázásokról, politikai eseményekről kellett hosszabb cikkeket, elemzéseket írnia, mert ezek a hírek – míg pozitív benyomásai az arab világról legfeljebb az újság hátsó oldalaira, vagy a „Kishírek a nagyvilágból” rovatba kerülhettek be. 

A harmadik komolyabb probléma pedig, amiről Luyendijk beszél, az a tény, hogy egyes konfliktusok esetében objektíven leíró szavak nem is léteznek, a szóválasztásban már benne rejlik, melyik oldal nézőpontjából tudósít.

Ilyen problémákkal szembenézve elhiszem, hogy nehéz lehet a közönségnek az egyes eseményeket, más kultúrák mindennapjait úgy bemutatni, hogy ők is objektív képet kaphassanak egy olyan világról, amelyben nem élnek benne. Ugyanakkor ha egy újságíró már észreveszi ezeket a problémákat, azt már az első lépésnek tartom afelé, hogy árnyalni tudja a főhírek alapján esetleg eltorzuló képet – például egy ezeket a problémákat feltáró könyv megírásával.

Olvasónapló-Szigethi Jennifer

Olvasónapló- Elkendőzött valóság

Szigethi Jennifer

(Külpolitikai újságírás)

Őszintén megvallva nekem személy szerint tetszett a könyv, habár nem éreztem elég részletesnek. Sokszor az volt az érzésem, hogy az író csak a felszínt kapargatja. Mintha bedobna valami izgalmas témát, aztán a végén az ember többet vár ennek kifejtése, megmagyarázása kapcsán.

A Közel-Kelet világa minden szempontból engem nagyon érdekel. Rendkívül izgalmas térségnek tartom, és szerintem az emberek nagy része keveset tud róla. Amiről keveset tudunk, csak a felszínét látjuk - ami sokszor negatív- attól általában félünk. A Közel-Kelet országai szerintem pontosan ebben a kategóriába tartoznak, akár az Észak-afrikai, akár az öböl menti országokról beszélünk.

Ez a könyv tökéletes példa arra, hogy mennyi mindent nem tudnak a térségről még azok sem, akiknek kimondottan ezekkel a területekkel, rendszerekkel kellene foglalkoznia. Ahogyan az író is említette a régióban egyáltalán nem mindenki arab, nem mindenki muszlim és nem szabad mindenkit egy kalap alá venni, általánosítani. Ahogyan a rendszerek és az emberek is teljesen mások országonként, de még országokon belül is akadnak különbségek.

Nekem a Palesztinával kapcsolatos rész, illetve az iraki részek tetszettek leginkább. Palesztina sorsa szerintem rendkívül aggasztó és sajnálatra méltó a mai napig. Izgalmas volt a könyvben a zsidóság és a palesztin emberek véleményei által megismerni a konfliktust és a mindennapjaikat, bár az itt is megjelenő és a könyv egészét végig kísérő vicceket néha soknak, vagy épp nem odaillőnek éreztem. Palesztina kapcsán a Hamasszal, pontosabban annak vezetőivel való találkozást, interjút érdekfeszítőnek találtam, és korántsem mindennapinak. Érdekes volt, hogy ugyan odaengednek egy újságírót, de közben egyáltalán nem áll szándékukban érdemi információval ellátni. Tehát kaptunk is tájékoztatást meg nem is.

Az iraki rendszerről Szaddam Huszein diktatúrája idején tudott élményeket szerezni az író. Szintén remek fejezetnek találtam, izgalmasnak, habár annál kíváncsibb lennék, hogy Szaddam után mi a jelenlegi helyzet Irakban. Nyilvánvalóan a könyv megírásának időpontjából adódóan erre nem kapunk választ, annál is inkább láthatóvá válik, hogy egy diktatúrában a külföldi tudósítók sem tudnak érdemi információkat gyűjteni és az olvasóknak szolgáltatni. Ahogyan ez a Kairóról írt élményeiből is látszódik.

Visszatérve, a diktatúrák világában nem könnyű az újságírók helyzete, hiszen az ország melyből érkeztek várja az érdemi információkat, tájékoztatást, de közben hogyan várhatja, ha egyrészről ők maguk sincsenek tisztában a rendszerrel, adott kultúrával, másrészről pedig olykor felesleges veszélynek teszik ki munkatársaikat. Hiszen látható, hogy nagyon nehéz vagy már szinte lehetetlen a kérdésekre választ kapni. A vezetőktől felesleges érdemi válaszra várni, ha úgymond az utca emberéhez fordul egy újságíró, akkor az adott személy vagy nagyon keveset tud, és szinte alig mond bármi használhatót vagy pedig egyszerűen annyira fél a rendszertől és a felette állóktól, hogy egyáltalán nem is mer mondani semmit sem.

            Alapvetően nekem tetszett a könyv, mert tényleg érdekel a Közel-Kelet világa, de sajnos olyan szempontból csalódtam, hogy többet vártam, több és mélyre menőbb élményt, valamint az adott országokban élő helyiek sorsáról, véleményeiről szerettem volna többet megtudni.